Ezért érdemes.
5.FEJEZET
Brennan kissé merev kezekkel, és távolság tartóan, de Booth vállára hajtotta a fejét. Furcsa érzés volt, ahogy a férfi meleg tenyere óvatosan megsimogatta a hátát. Olyan kellemes volt, mintha valóban tartozna valakihez. Mintha tartozna Booth-hoz.
Azon kapta magát, hogy a könnyei végigfolynak az arcán. Sírva fakadt.
A tüdeje kitágult, és erősen belekapaszkodott a férfi biztonságot nyújtó testébe. Booth váratlanul érte ez a reakció, de csak elmosolyodott, és hagyta, hogy a nő tovább sírdogáljon a vállán. Nem akart tovább menni, és félt is. Pedig itt volt az alkalom.
De ő nem akarta kihasználni. Beszívta a nő édes illatát. Még egy simítás.
Utána óvatosan eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Mi történt Bones?
- Russ itt volt. Apa eltűnt, és engem..engem kért meg, hogy segítsek neki.
- És te mit válaszoltál?
- Nem. -suttogta a nő
- Tessék?
- Azt mondtam neki, hogy nem segítek. -mondta még mindig kissé remegő hangon. Brennan észre sem vette, hogy ujjai idegesen markolják Booth öltönyét. De a férfi igen. Booth óvatosan a nő jéghideg kezére tette a kezét.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Ez a racionális döntés. Apám egy gyilkos, és én nem fogok segíteni megmenteni őt!- mondta elszántan Temperance, de már legbelül ő sem volt teljesen biztos abban, hogy tényleg ez a helyes döntés.
Booth mindig azt mondja, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tenni a családért.
A férfi egy pillanatra, de csak egy pillanatra azt hitte meggondolja magát Bones. Látta a szemében a vívódást, és a bizonytalanságot. Egy pillanatra egy másik nőt látott maga előtt. Egy olyat, amit eddig csak egyetlen egyszer látott.
A tekintete végre őszinte volt. Nem bújt el az általa kialakított maszk mögé. Más ezt nem vette volna észre. De Booth igen. örökre belevésődött az emlékezetébe, hogy él még Bonesban az a kislány, aki egykor volt.
Végre megpillanthatta a racionális tudós mögött, az érző kislányt, akinek még mindig szüksége van valakire. valakire, akire támaszkodhat.
És Booth itt volt.
Brennan nagyon jól tudta, hogy a férfi most gyengének, és sebezhetőnek látja őt. Nem szerette volna, ha Booth így látja. Lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Várt, míg csillapodott a szomorúság, a tehetetlenség, még minden viharos érzés újra a mélybe nem került. Soha többé nem akarta ezt! nem akar változni, nem akar érezni! Újra az akart lenni, aki régebben is volt. Booth előtt.
Újra elkezdte megkeményíteni a lelkét, amit azon az esős éjszakán felolvasztott.
Booth is érzékelte a változást. Brennan megnyugodott a keze alatt. Finom vonásai újra megfeszültek, és mikor felemelte a fejét, újra a kemény és szókimondó tudóst látta, nem pedig a kislányból lett nőt.
Temperance menni készült.
- Booth, mennem kell dolgozni.
- Bones...
- Köszönöm. -nézett vissza az ajtóból, halványan elmosolyodott, és kilépett az ajtón. Kihúzta magát, a köpenyét begombolta, és újra az volt aki eddig.
Csak egy halvány vízfolt Booth öltönyén emlékeztetett az előbb történtekre.
A férfi kifújta a tüdejéből a levegőt, és hátradől a kanapén. Míg Brennannak sikerült gyorsan visszaszorítania az érzéseit, Boothnak ez nem ment ilyen gyorsan. Szép lassan idézte föl magában a nő egyre szomorúbb arcát. Összehasonlította azzal a Bonesszal, akivel mindennap találkozik. Lehunyta a szemeit, és próbálta elfelejteni, de nem tudta. Beleégett az emlékezetébe, belekarcolódott a szívébe.
Felállt, és elhagyta a túlságosan is a nőre emlékeztető irodát. Fáradtan indult el kifelé a laborból, mikor valaki utána kiáltott.
- Seeyle! -hallotta meg Cam hangját.
- Igen! -pördült meg gyorsan.
- Zack és Hodgins szólt, hogy találtak valamit, ami talán téged is érdekelhet!
- Mit?
- nem tudom, azért nem is mondtam.
- Erm..kösz Cam. Akkor én megyek is... -mutatott a két említett felé. És lassan oldalazni kezdett feléjük.
- Várj! Történt valami?
Booth nem tudta mire gondol Cam. Talán Brennanre. Vagy, Russra?! Végig gondolta. Igen, történt rengeteg minden, főleg benne, legbelül. de ezt nem Cammel akarta megvitatni.
- Nem..nem történt semmi. Ez egy teljesen átlagos nap. -válaszolta, és elindult Hodginsék felé.
A két tudós egy mikroszkóp fölé hajolva csóválta a fejét. Semmit sem találtak. Semmijen toxint, vagy földmaradványt, ami esetleg nem található meg mindenhol.
- Mit találtatok?-kérdezte Booth amint odaért. Rápillantott egy-egy jegyzetre, de úgysem értene belőlük semmit. Ezt inkább az agyas bagázsra hagyta.
- Az áldozat zsebében találtunk egy pendrive-ot, amiről Angelának sikerült megnyitnia az anyagot.
- Mi volt rajta?
- Szerintem ezt neked is látnod kell. -lépett Hodgins komor arccal a számítógép elé. Megnyitott egy video fájlt, és várták, hogy elinduljon.
A video 5 perces volt. De még Booth, az FBI ügynököt is megijesztette.
- Ez egy fenyegetés. -magyarázta Zack
- Én is tudom. És képzeld, még azt is felfogtam, hogy nekem szól! Rá jöttetek már valamire? Ki volt, mit akar, és miért engem?
- Noss, azt már tudjuk, hogy megakar ölni téged. Azért téged mert te vagy az FBI-os nagy legény. De nincs semmijen nyomunk, hogy ki az.
- Keressetek, kutassatok, varázsoljatok vagy tudom is én! Csináljátok amit szoktatok!
- Miért ennyire ideges Booth ügynök?- kérdezte Zack.
- Mert ha igaz, amit ez az őrült mondott, akkor a fiam is veszélyben van.
Booth köszönés és minden nélkül kicsörtetett az ajtón, és meg sem állt a parkolóig.
Idegesen hajtott ki a főútra. Most azonnal haza hozza Parkert.
Dühös volt, hogy a munkája miatt esetleg veszélybe sodorhatja a fiát is. Azt a szegény ártatlan kisgyereket, aki annyira büszke arra, amit az apa csinál. Pedig már nem egyszer elgondolkozott a felmondáson. Azon, hogy kiszáll. de valamiért mindig maradt.
Mikor Parker iskolájához ért, furcsa érzés kerítette hatalmába. Tüdeje összeszorult, hasa görcsbe rándult.
Gyors léptekkel sietett be az iskola kapuján, nem törődve a dühös portással, sem a takarítóval aki megakarta állítani. Kivillantotta a jelvényét, és egy szó nélkül tovább sietett a fia terméhez.
Kopogás nélkül nyitott be, és sétált a riadt tanárnőhöz.
- Haza szeretném vinni Parkert.
- Parker ma nem jött iskolába. Hisz maga hívott fel, hogy beteg lett. -hitetlenkedett a tanárnő.
Booth dühösen az asztalra csapott. Parkert elrabolták. A fiát elvitte valami szörnyeteg magával, és fogva tartja.
Rögtön tárcsázta az FBI-t.
- Na de uram, itt nem lehet telefonálni. Kérem menje..
- A fiam elrabolták! Mostantól ez itt egy tetthelyszín, amit az FBI nyomszakértői átvizsgálnak. - magyarázta dühösen, és tehetetlenül a hajába túrt.
A tanárnőnek feltűnt a férfi idegessége, és nem mellékesen a csillogó jelvénye is. Ijedten a gyerekek felé fordult, és átirányította őket egy másik terembe.
Booth közben tárcsázta Bones-t.
- Brennan!- szólt bele a telefonba.
-Itt Booth. Ide tudnál jönni.
- Hol vagy?
- Parker sulijában.
- Mi történt? -hallotta a nő hangján, hogy elindult.
- Elrabolták.
- Biztos?
- Igen Bones biztos! Miattam rabolták el, mert én még mindig az FBI-nál dolgozom.
- Hogy érted, hogy még mindig?
- Mindegy Bones, majd megbeszéljük. Gyere ide!
Ekkor Brennan már rég a kocsiban ült, és teljes gázzal hajtott az iskola felé. Aggódott Booth-ért. Tudta, hogy a férfinek mindennél fontosabb a fia, és sosem viselné el, ha miatta valami baja esne neki. Mindig is magát okolta mindenért.
Emellett Brennan is szerette a kisfiút. Nagyon hasonlított Booth-ra, de Rebecca egy pár jó tulajdonságát is örökölte.
Mikor az iskolához ért, leparkolt Booth autója mellé. Az FBI még nem ért ide.
Felfutott a lépcsőn, ő sem törődött a zsörtölődő portással. Booth-ról, és Parkerről volt szó. Miért is törődne holmi portással?!
Egyszer járt már ebben az épületben. Tudta hová kell menni, és hamar megtalálta az ideges Bootht.
Leült mellé, és a kezére tette a kezét. Minden sz ó nélkül megértették egymást.
-Temperance nagyon aggódott a férfiért.
Óvatosan, és lassan, de megölelte Bootht. Emlékezett rá, hogy neki milyen jól esett egy ölelés. Segíteni akart Booth-nak megnyugodni. Addig úgysem tehet semmit, amíg az FBI-osok oda nem érnek.
A férfi beszívta a nő édes illatát, és a nyakába temette az arcát. Érezte a selymes meleg bőrt, és a két bizonytalan tenyeret a hátán. Jól esett neki, hogy a nő törődik vele.
Egy ideig így ültek, mikor Bones kibontakozott az ölelésből.
- Ezt miért kaptam? -törte meg az eddig uralkodó csöndet Booth, halk suttogással.
- Te tanítottad. -suttogta vissza Brennan.
Olyan édes az utolsó rész. Imádom. Nagyon kíváncsian várom a folytatást :)
VálaszTörlés