BÓNUSZ TÖRTÉNET

Szóval, arra gondoltam, hogy ezzel köszönöm meg nektek a már több mint 1000 látogatót! Olyan gyorsan összejött, hogy nem is hittem volna:)) Szóval nagyon köszönöm mindenkinek, és ugyanúgy várom a megjegyzéseket ehhez és a többihez, mint eddig :D



KEZED A KEZEMBEN, SZÍVED A SZÍVEMBEN, TE BENNEM ÉS ÉN BENNED...

Odakinn süvített a szél. Minden egyes ágreccsenésnél idegesen rezzentem össze a takaró alatt. Booth mindig hozzámért, csak hogy érezzem, nem vagyok egyedül. De a félelem, és a fájdalom így sem akart enyhülni. A szemeim nem mertem kinyitni, levegőt is csak alig mertem venni. Rettenetesen féltem. Minden rémálmomban szerepelt vagy a sírásó, vagy Broadzky. Nem tudtam szabadulni tőlük. 

És az is közre játszik a félelmemben, hogy miattuk jutottam ide...

A csöndbe belehasított a gép pittyegése. Néha lelassult, néha egészen felgyorsult az ütemes pittyegés. A fejemet nehéznek éreztem, és képtelen voltam mozogni. Éreztem Booth tenyerét a kezemben, hallottam a hangjait, akárcsak a többiekét, összerezzentem a zajokra, de képtelen voltam megmozdulni, megszorítani Booth kezét, esetleg megszólalni. 

A szemeim sem tudtam kinyitni. Folyton egy fénycsíkot láttam, ami ilyesztően csábító volt. Mintha rám várt volna. 

De én még nem akartam elmenni. Tudtam, hogy az állapotom még mindig válságos, és, hogy túl hosszú ideje fekszem mozdulatlanul. Nem tudtam mi a bajom, csupán sejtéseim voltak, amik annyira megijesztettek, hogy igyekeztem kizárni őket az agyamból. 

Néha úgy éreztem, könnyebb a testem. Mintha lebegnék. Majd ennek az érzésnek a kétszeresével húzott vissza a fájdalom a földre. Elegem volt a tehetetlenségből, de nem akartam meghalni. Még nem lehet!

Annyi dolog van, ami még meg kell, és meg akarok tenni.

Itt van Booth... Annyira boldog vagyok, hogy fogja  kezem. Nagyon. Félek, még nem mondtam neki el, mennyire szerettem, és mennyi mindent köszönhetek neki. És ez az érzés már önmagában elég volt ahhoz, hogy ne akarjak meghalni. 

- Booth őrmester! -hallottam egy számomra idegen férfi hangját. Összerezzentem, amit Booth is észre vett, mert érősebben szorította a kezem. 

- Itt az ideje, hogy elbúcsúzzon. - hallottam újra a férfit.

Nem!Nem! Nem, akarok meghalni! Ha..nem kapcsolhatnak le a gépről. Nem! Ennyi még igazán járna nekem!!

- Egy percet kérek! -hallottam Booth rekedtes hangját, és kétségbeesetten próbáltam kinyitni a szemem, megmozdítani az ujjam, bármit. Bármit, ami tudathatja vele, hogy itt vagyok, és nem akarok meghalni! 

Bármi, amivel elmondhatom, mennyit jelent nekem...

Hallottam az ajtó csapódását, majd Booth szomorú sóhaját.

- Bones, én most elmegyek! Tudod, már egy hónapja kómában vagy. Az orvosok azt mondták ne mondjak ilyet előtted, de azt akarom, hogy ki legyen mondva. Ha tudnám, hogy felébredsz, nem mennék el... De az orvosok...szerintük nem fogsz felébredni. Én..hiszek benned, és szeretném ha tudnád, hogy sosem felejtelek el. - itt elcsuklott a hangja, és még halkabban aarta folytatni, de előtte levegőt vett. 

Épp annyi ideig, hogy az agyam feldolgozza az eddig hallottakat. Ő megy el, nem én... De akkor is külön leszünk! Nem Booth nem mehetsz el...De, menj csak! örök kóma... Éld az élők életét, és légy boldog, mert akkor én is az leszek! Gondoltam. Élj Booth!

Én már nem élhetek...

Sírni szerettem volna, de erre is képtelen voltam. Booth pedig folytatta...

- Afganisztánba megyek, vissza katonának. Nem bírok tovább nélküled itt maradni. Ott a harc, és a várontás képes lehet arra, hogy elterelje a figyelmem. És most csak ez számít. Rá kell találnom a belső békémre, és közben azokra a szép emlékekre, amiket közösen éltünk át. 

A gyomromban éreztem, hogy ha tudna, most görcsbe rándulna. Booth elmegy..elmegy..elmegy...

Afganisztánba nem mehet!! Neem! Booth, kérlek kérlek, ne menj oda! Veszélyes.

De ő nem hallhatta a gondolataim. Olyan erősen koncentráltam, hogyha képes lettem volna, összeestem volna. Annyira akartam, hogy még egyszer láthassam. Annyira látni akartam, megfogni a kezét, és elmondani, hogy ne menjen. 

De ekkor már éreztem, hogy meleg kezei kicsusszantak a tenyeremből. Most furcsán jegesnek tűnt a levegő.

 - Örökké emlékezni fogok rád, Bones! -súgta halkan, hogy én is alig hallottam. Majd bezáródott az ajtó. 

A szívverésem felgyorsult, hallottam a pittyegések egyre sűrűbb ismétlődését. 

Vége.

 Rettegve merészkedtem a fénycsík felé. Ha Booth nincs én miért lehetnék?

Racionális elmém tiltakozott, hogy ennyire függjek Boothtól, de már nem volt beleszólása. Érzelmeim a kóma alatt legyőzték a racionalitást, legyőztek minden akadályt, kivéve a testem. Kitörtek, és valós dologgá formálódtak bennem. Képes lettem szeretni, szomorú és vidám lenni. 

Megtanultam mindazt, amiben sosem hittem. Megtanultam érezni...

Futni akartam Booth után! Nem akartam lemondani, de már a szívemmel is tudtam, hogy vége. Az eszem pedig már rég lemondott rólam. 

Hirtelen a gép pittyegése egyhangú zümmögéssé alakult, és a fény elborított mindent...

Ekkor megmozdult a kisujjam....

1 ÉVVEL KÉSŐBB

Monoton napjaim egyre inkább összemosódtak a szemeim előtt, de ezt a napot megtudtam különböztetni a többitől. Ma végre kijuthatok ebből a kórházból, visszakaphatom az életem, és ott folytathatom, ahol abbahagytam. 

Mosolyogva írtam alá a papírokat, öltözködtem, és pakolta. Siettem, mert már tényleg nagyon elegem volt a fehér falakból. 

A kórház elé érve édes illatok ütötték meg az orrom. A virágok mindenütt mesés táncot jártak a széllel, és illatuk beborított mindent. Egy pillanatig gyönyörködve figyeltem a körülöttem megnyíló világot. Ugyanaz volt, de mégsem. 

Olyan sokáig voltam bezárva, hogy újra felfedeztem mindent, egyesével, mint mikor megszülettem. 

Eddig féltem egy kicsit ettől a pillanattól, mert egészen ez ideáig nem tudtam hova megyek először. 

Mióta megmozdult a kisujjam, lassan de biztosan visszatértek az abban a pillanatban elvesztett emlékeim., Legalább is a nagy része. Mondtak a nővérek valamit, valami katonáról, de én nem emlékeztem semmijen katona férfira. Sem ügynökre. Ugyanis az orvosok szerint ügynök volt.

Emlékeztem a barátnőmre Angie-re akinek azóta biztosan megszületett a babája, az apára Hodginsra. A pszichológus Sweetsre, Daisyre, Zackre, mindenkire, aki fontos. A katona pedig biztos már a múlté, és nem lehetett olyan fontos, hisz akkor emlékeznék rá. 

Ekkor még nem is sejtettem, mekkorát tévedek.

Könnyű léptekkel indultam el az Intézet felé. Alig vártam, hogy újra az ismerős falak között járhassak, hogy újra a csontjaimmal foglalkozhassak. 

A laborba érve kiderült, hogy tudtak az érkezésemről. 

- Bren, szívem! -ugrott a nyakamba Angie, majd hamarosan egy egész kis gyűrű alakult ki körülöttem. Mindenkit az érdekelt, hogy vagyok, milyen érzés újra itt lenni, és emlékszem e rájuk. 

Egyedül Angie említett valami ügynököt, akiről nem tudtam kicsoda, de nem éreztem jelentőségét az információnak.

Mikor végre újra egyedül voltam, felmentem az irodámba. Mosolyogva húztam végig az ujjam, az asztal sima falapján, sétálltam körbe újra és újra. Jó volt itt lenni, és már nagyon hiányzott is. Ismerős volt minden egyes négyzetcentimétere. Mintha haza értem volna. 

Majd leültem a gépem elé, és megnyitottam az első képfájlt amit a gépen találtam. 

Utólag visszagondolva, életem egyik legfájdalmasabb pillanata volt.

Ahogy megláttam Őt a képen, hihetetlen mértékű fájdalom járta át a testem. Még sosem éreztem ilyet. 

A szívem hevesen kalapált, a tüdőm kitágult, majd annyira összeszűkült, hogy nem kaptam levegőt. Kezeim görcsbe rándultak. 

Hogy felejthettem el?! 

A bűntudat előidézte agyam legrejtettebb zugaiból, a hozzá fűződő érzéseim, emlékeim. 

Lehunytam a szemeim, de még így is az ő képe lebegett előttem. Iszonyú félelem szorította össze az izmaim. Tudtam, hogy veszélyben van. Harcol. de még legbelül éreztem, hogy él. 

Nagyon akartam, hogy igazam legyen.

Arcomat perzselték a sós könnycseppek, amik az államon összegyűltek, és lecsöppentek a kulcscsontomra. kezeimmel az asztalt markolásztam, mikor a testem átvette fölöttem az uralmat. Magától indult el az ajtó irányába. 

Visszatekintve, ekkor még nem tudtam, hogy Érte megyek. Hogy Hozzá megyek.

A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Egy évvel ezelőtt még nem hittem volna el, hogy az ember szíve ennyire fájhat. Most már elhittem. 

A világ forgott körülöttem, miközben felszálltam a gépre. Örültem, hogy megírtam azokat a könyveket. És örültem, hogy emiatt volt egy magángépem...

A fájdalom az emlékeimben is ugyan ilyen borzalmas. Emlékszem, a gépen azt sem tudtam volna, ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy elveszítettem 1 évet, és bármelyik pillanatba elveszíthetem őt. 

Ekkor már emlékeztem. Eszembe jutottak az ébredésem előtti gondolataim. Vágyaim. Mit éreztem, és mit tudtam. Ekkor már emlékeztem Boothra, és az ő szavaira. Ekkor, a gépen ülve, már tudtam, hogy szeretem...

Rohantam le a gépről, mintha az életemért futnék. Valójában pedig a kettőnk életéért futottam. Azért, hogy egyszer kimondhassam: mi. Ő és én. 

Az emberek furcsán néztek rám, és én is kissé ilyedt voltam. Afganisztán nem épp a békés országok közé tartozik. Mindenütt fegyveres katonák, hol gonosz, hogy féltő tekintettel. 

Aztán egyszer csak megálltam. Rádöbbentem, hogy fogalmam sincs róla, hol van Booth.

- Hölgyem? -hallottam egy mély, basszusba hajló férfi hangot. 

- Booth őrmestert keresem!

Ezek után a férfi egy táborhoz vezetett. nem volt hosszú az út, és én nem is gondolkodtam. Félelmeim cikáztak bennem, és nem tudtam kiverni a fejemből, a halott Booth képét. Nem halt meg! Győzködtem magam, de a szívem attól még mindig hasogatott.

- Booth! -kiáltott be a sátorba

És akkor megláttam Őt. Eldobtam mindent ami a kezemben volt, és csak futottam. Él! Él!

Booth él. Annyira megörültem, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. De már nem is akartam. Nem engedelmeskedtem az agyamnak, mikor ráhajoltam a szájára, és szorosan magamhoz öleltem. Már semmi sem érdekelt. Az sem, ha Booth közben elfelejtett. 

- Álmodom?

- Akkor én is, ha te is! -súgtam, és újra megcsókoltam. Kezeink összekulcsolódtak, szívünk egy ritmusra vert. Egymás szemeibe nézve magunkat láttuk. Én benne magam, és ő bennem saját magát. Egymásban találtunk magunkra. 

Újra megcsókoltam. Édes volt a csókja, a kezei pedig védelmezőn kulcsolódtak az enyémbe. 

Egy év hosszú idő. 

A boldogságunk annyira lekötött minket, hogy nem hallottuk, és nem is láttuk a közeledő veszélyt. A bomba pontosan mellettünk robbant fel, elpusztítva mindent. De mi együtt voltunk, és már csak ez számított. És együtt álmodunk tovább, bárhova kerültünk is...

THE END