Égő Jégvirág 45.fejezet

Bocsánat a sok kimaradás miatt. De itt a következő rész..
Remélem ez a rész is tetszeni fog :D
Várom a komikat...

45.FEJEZET

A feje iszonyatosan fájt. A tarkójából indult ki a nyomás, ami végigvonult az egész koponyáján. Atorka összeszorult, szája kicserepesedett a forró homoktól. A perzselő nap vörösre égette az amúgy is fehér bőrét. Haja színe kifakult, szeme lecsukódtak.
Hirtelen azonban elgémberedett ujjai megmozdultak. Bal kezével gyengén belemarkolt a homokba.
Hideg.
Ez volt az első ami eljutott a tudatáig. A homok hideg.
A második, amit sikerült felfognia, hogy él. A szíve ha lassan és gyengén is, de dobogott.
Szemeit lassan kinyitotta. Először csak még több homok szóródott a barna szempárba, de utána sokkal jobb lett.
Sötét volt. Nem volt vaksötét, de sötét. Éppen elég ahhoz, hogy csak a legközelebbi tárgyakat lássa.
Megfeszítette az izmait és vett egy mély levegőt. Ahogy a mellkasa megemelkedett a finom homokréteg, ami beterítette, most szépen lepergett róla.
Szinte fájt a levegő vétel. A felforrósodott gyomrát égette a hideg levegő. Éjszaka van.
Próbált megmozdulni Samantha és úrrá lenni az izmain, de egyenlőre nem sikerült. Csupán ujjait volt képes megmozdítani. Egy-egy próbálkozásnál a keze is megrándult ugyan, de ez nem volt elég ahhoz , hogy talpra álljon, vagy épp felüljön.
A levegő viszont egyre hidegebb lett. Minél előrébb haladt az idő, annál hamarabb érte el a hőmérséklet a 0°C-ot.
Samantha érzékei kezdtek visszatérni. A hidegen kívül már érzékelte a sötétséget és a sós illatokat is. Érezte, hogy a teste elérte a végkimerülés határát. De nem félt. Olyannyira fájt mindene, a légzés, a mozgás még a gondolkodás is, hogy megakart halni. Sokkal könnyebb lett volna lehunyni a szemét és örökre elaludni.
De képtelen volt rá. Legbelül egy furcsa érzés lett úrrá rajta. Tudta, hogy sietnie kell. Tennie kell valamit és meg kell próbálnia túlélni mindezt.
Hirtelen egy éles fájdalom hasított bele a tarkójába. Valószínűleg ilyen volt az előbb is, ere ébredhetett fel.
A fájdalom elkábította, a szemei lecsukódtak, ujjai ernyedten pihentek meg a homokon. Tüdejéből kiszakadt az összes levegő. Újra félholtan feküdt a földön. Égett bőrét egyre csúnyább sebek borították aa bal bokája pedig furcsa kicsavarodott helyzetben pihent. Eltört...


***



Brennan egy sötét cellában ébredt föl. Szemei lassan szoktak hozzá a sötétséghez. A hideg levegőt nagy hévvel szívta be tüdejébe és majdnem sikoltott a fájdalomtól. Szúrt, nyomott és égetett. Iszonyatos fájdalom kerítette hatalmába. Körmei a falat kaparták, ajkait véresre harapdálta, és próbált nem levegőt venni. De a szervezetének szüksége volt az oxigénre.

Hátát nekinyomta a piszkos falnak, hogy így nagyobb tere legyen a mellkasának. Újra levegőt vett, ám ekkor egy hangos roppanás kíséretében a megrepedt bordája eltört.
Sikoly szökött ki a száját, hiába harapdálta véresre az ajkait. Szemébe könny serkent és zihálva próbálta csillapítani a fájdalmát, nem sok sikerrel.
Csak remélni tudta, hogy a babájának nem lett semmi baja...

- Üdvözlöm köztünk dr. Brennan. -jött a sötétből egy hang. mély, érdes férfi hang volt. Mosolygot. Hallatszott, ahogy a szavakat formálja.
Brennan a sötétet fürkészte, de nem látott senkit. Megijesztette, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van. Visszaszólt, de nagyon erősnek kellett lennie ahhoz, hogy törött bordával egy épkézláb mondatott kinyögjön.
- Ki maga?
- Ó...mindig ugyanazok a kérdések. "Ki maga?, Mit akar? Miért bánt?" -nevetett a hang.  -nyugodjon meg dr. Brennan, gyors leszek, és kíméletes.
- Maga meg miről beszél?
- Természetesen magáról. Nem gondolkozott el azon, hogy mit keres it, a semmi közepén?
Brennan szólásra nyitotta a száját, majd inkább be is csukta. Nem mondhatta, hogy Booth miatt jött. De valójában amiatt jött, mert Bootht elrabolták. Ha nem rabolják el...akkor nem jött volna ide!
Összeállt a lép! A férfi csupán egy csali volt, hogy ide jöjjön. Valójában őt akarják!
De akkor Boothnak itt kell lennie valahol...
- Akkor majd megmondom én, hogy miért van itt! -hallatszott közelebbről a hang. - Megölte.
- Kit?
- Hát nem is emlékszik rá?! -ragadta meg egy erős kar a nyakát. Brennan egyhhalk roppanást hallott, miközben levegőért küzdött. A bordája kegyetlenül fájt, szemébe könnyek gyűltek, a torka összeszorult. Érezte, ahogy a piszkos kéz összeszorítja a bőrét, ahogy az ereit megnomják a vaskos ujjak. - Nem gondoltam volnam, hogy maga valóban ilyen...racionális! -a racionális szót úgy ejtette ki , mintha valami betegség lenne.
- pedig ilyen vagyok. -lihegte Brennan.
- Ilyen! Még csak nem is emlékszik arra, hogy háy ember életét tette tönkre! Nem tudja hány családot zúzott porrá! - ekkor a fejét a falhoz verte, de végre a nyakáról eltűnt a szorítás.
brennan szemei előtt összemosódtak a színek, eltűntek az éles körvonalak. Forgott vele a világ. Szúrt a bordája, nyaka még mindig lüktetett és a fejéből kiinduló fájdalom csak erősödött.
- Megölte az öcsém! -forrongott tovább a férfi. -Anyám belehalt a veszteségbe. Apám megőrült a húgom pedig árvaházba került. Tudja maga, hogy milyenek ott az emberek?! Tudja maga, hogy milyen az, mikor egy egész csalás eltűnik?
- Tudom. -súgta Brennan.
- Dehogy tudja! nem tud maga semmit!! -üvöltött a férfi, és újra a falhoz vágta a doktornő fejét. -Most is megölhetném, de nem teszem. Azt akarom, hogy szenvedlyen. Hogy úgy szenvedlyen, ahogy én! -sziszegte a férfi és egész közel hajolt Brennanhez.
Temperance egy pillanatig farkasszemet nézett a kísértetiesen zöld szempárral, majd elájult...


***


Booth lélegzete lelassult. Megfeszítette az izmait és még egyet rántott a bilincsén. Az pedig óriási robaj kíséretében végre kiszakadt a falból.
- Hé! Mi a francot csinálsz? - rohant oda az egyik katona.  -Azonnal hagyd abba.... -üvöltötte, ám a következő pillanatban a szemei fennakadtak. Booth ökle lecsapott, egyenesen a férfi koszos képébe.
Bár a rácsokat nem tudta kitépni, mégis sokkal több lehetősége volt. Habár kulcsot nem látott, hitt abban, hogy valahogy képes lesz innen kijutni.
Kicsit megnyugodott. Az el rablója nem zaklatta, és már képes volt elszakadni a faltól is, ahová eddig a vaskos bilincsek rögzítették.
Eszébe jutott Bones. Vajon hol lehet? Mit csinál? Jól van?
Annak örült a legjobban, hogy tudta a nő távol van ettől a borzalomtól, ami itt történik. Hogy neki nem kell átélnie a férfi fájdalmait, a félelmét.
Nem is sejtette mekkorát téved. és talán ez volt a szerencséje.
De a hiányát már most is érezte. Mert ha lehunyta a szemét még mindig képes volt felidézni maga előtt a nő arcát, szemeit. ha beleszagolt a levegőbe érezte az illatát. Ha koncentrál még a hangját is hallotta a fejében. és ezek az emlékképek voltak azok, amik még ezen a borzalmas helyen is életben tartották.


***


Samantha hirtelen valami hideget és nedveset érzett az arcán. Kinyitotta a szemeit, és levegőt próbált venni, ám orr lyukait víz töltötte meg. Prüszkölve ült föl.
Ajkai kétségbeesetten nyúltak a víz után. Még nem is tudatosult benne, hogy valaki épp most menti meg az életét.
Miután teleitta magát kinyitotta a szemeit.
Egy öregember ült előtte. Bőre barna volt és ráncos. Haja már tejfehér, kezei vékonyak. Szemei alig látszódtak, de arcára barátságos mosoly ült ki.
- Jobban vagy kedveském?
A lány meglepődve bólintott még mindig a megmentőjét figyelve.
- Tudod, nagyon veszélyes a sivatag. Csoda, hogy eddig kibírtad.  -folytatta a férfi. Majd egy furcsa mozdulatot tett. A lány törött bokájáért nyúlt, és az ölébe húzta.
 -eltört. -motyogta -Nagyon fáj?
- Kibírom. -válaszolta összeszorított fogakkal Saamntha.
- Nem kell hazudnod. Tudom, hogy fáj, de sajnos nincs nálam semmi amivel helyretehetném.
- Ki maga? -kérdezte halkan Samantha. Most tudatosult benne, hogy még nem is ismeri a megmentőjét.
- Ó, az nem fontos kedvesem. Gyere, van itt nem messze egy hely. Ott tudunk beszélgetni. -Nyújtotta kedvesen a kezét az idős férfi. Samantha habozott. Nehezen bízott meg az emberekben.
- Nem bántalak! gyere. -mosolygott a férfi.
Végül Samantha elfogadta a segítséget. A férfi vékonyka kezeire támaszkodva fölállt.
Elindultak az egyik nagyobb domb felé. samantha még mindig kótyagos volt, de azt észrevette, hogy a férfi furcsán, természetellenesen húzza a bal lábát.
 -Mi történt a lábával?
- Kedveském, ez nem egy szép történet, de elmondom. Hátha te tanulsz a hibámból.
A lány bólintott.
- 10 éve történt. Háború volt, akárcsak most. Már akkor sem voltam fiatal, így orvosként dolgoztam. Emlékszem, hogy az egyik betegem, egy fiatal fiú, kiszökött a betegsátorból. Tudtam, hogy nem lenne szabad járnia, így utána futottam. Akkor történt. Egyszer csak kattant valami a talpam alatt. Sosem felejtem el az a halk, ám mégis határozott kattanást.
Katt!
Tudtam, hogyha megmozdulok, végem. A taposóakna darabokra szaggat. Egyre csak az járt az eszemben, hogyha talán nagyot ugrok, vagy találok egy velem egyenlő súlyú követ, akkor megmenekülhetek. De neme még így is szerencsém volt, csak a lábam vitte el.
 -istenem. -suttogta elszörnyedve Samantha. Tudta, hogy milyen borzalmakat rejt a háború, tudta mi az a taposóakna, de még sosem találkozott háborús áldozata. A tudat, hogy a férfi emiatt az értelmetlen háború miatt elvesztette a bal lábát, sokkolta. - Sajnálom.
- Ugyan! Régi történet. Lassan jobb lesz, mint a másik lábam. A börtönük ennél ezerszer rosszabb.
 -A börtön? -torpant meg a lány. Igen! Beugrott neki. Brennant elrabolták, akárcsak Booth-t. Börtön...biztosan őket is oda vitték.
- Igen. Miért?
- Elkapták az egyik barátom.
- Akkor neki vége. -sóhajtotta lemondóan az öreg férfi.
- Ne mondja ezt! -válaszolta határozottan a lány. De leginkább ő is csak a maga biztatására mondta ezt. Legbelül pontosan tudta, hogy végük.  -Hazudik!
- Még senki sem jött ki onnan élve.
- Ők kifognak! -rántotta ki a kezét a férfi szorításából.
- Mire készülsz?
- Kihozom őket. -válaszolt a lány.
 -de a bokád kedveském...
- Nem érdekel a bokám! Merre van a börtön?!
- Nem mondhatom...nem hagyhatom, hogy veszélybe sodord magad...hisz még olyan fiatal vagy! -ellenkezett a férfi.
- Hol a börtön? Kérem, mondja meg. nekem, muszáj....
- Nagyon elszán vagy. Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Nem félsz?
-De.
- Az jó. A félelem a legnagyobb erő. Sokkal erősebb a bátorságnál. A börtön kelet felé van. -nyújtotta k ia férfi a kezét. - Látod azt a nagy homokbuckát?
 -igen.
- A mögött van. Rengetegen őrzik, a legjobb fegyveresek. Éjjel-nappal.
- Nem érdekel.
-Biztos?
- Igen. -súgta Samantha. Biztos volt benne, hogy ki kell szabadítania Brennant, ha még él. Egyenlőre még csak azt nem tudta, hogyan...
- Fogd ezt. -nyújtott oda neki a férfi egy bőr táskát.
Samantha óvatosan kibontotta. Egy fegyver volt benne.
 -Láttál már ilyet?
 - Igen.
- Lőttél már?
 -Soha.
- Vidd el. Veszélyes idők járnak ere felé. Remélem, nem kell használnod.
 Én is. -mondta remegő hangon a lány. A hideg fegyvert fogva átjárta a félelem. Ez a tárgy, amit a kezében tart képes kioltani egy ember életét. Óriási súlya van.
- Járj szerencsével!
- Köszönöm. -bólintott a lány, majd belevetette magát az éjszakába. nem akarta megvárni a nappalt. Inkább fázott, mint hogy a Nap megégesse. Emellett, a sötétben elrejtőzhetett.

Égő Jégvirág 44.fejezet

Köszönöm a kommenteket, nagyon édesek vagytok. Most egy kicsit ritkábban lesznek új részek. Sajnálom :(

44.FEJEZET

"Amikor a lelkünk legmélyéből szeretünk valakit, hiszünk valamiben, erősebbnek érezzük magunkat a világnál, és olyan derűs nyugalom száll meg minket, amely abból a bizonyosságból fakad, hogy hitünket semmi sem győzheti le. Ez a különös erő teszi, hogy mindig biztos döntéseket hozunk a megfelelő időben, és amikor a célunkat elérjük, meglepődünk a saját képességünktől."

(Paulo Coelho)

Mindenkinek megvannak a maga belső határai. Van egy pont, ahonnan képtelen tovább menni. Legalábbis ezt hiszi. De sosem tudhatja, mikor éri el a legfelső határt. Épp ezért nem állhat meg. Menni kell előre, megrögzötten, és feszegetni a határvonalat. lehet, hogy egyszer elszakad és megnyílik előtted a végtelen.  De utána is folytatnod kell, mert valahol, messze, találsz majd még egy vonalat.

Brennan és samantha leszálltak a repülőről. Az első, ami feltűnt nekik a rengeteg egyenruhás. Szigorú arccal nézték végig az összes utas útlevelét. Samantha lélegzete felgyorsult, amint egyre közelebb léptek az egyik ellenőrhöz. Gyomra görcsbe rándult. Valamiért félelem kerítette hatalmába, és ennek az oka nem a vizsgálat volt. Hisz nincs semmi rejtegetni valója. Nem...ez valami más miatt volt. Valami, legbelül azt súgta neki, hogy fusson, meneküljön. 

Brennan arcára pillantott. A doktornőn semmiféle zavar nem látszott. Nyugodt és biztos kezekkel adta át az okmányokat a férfinak. 

Samantha orrát ekkor egy furcsa illat csapta meg. Két magasabb férfi is elindult feléjük és a lány az ő illatukat érezte. Hátborzongatóan ismerős volt. A torka kiszáradt miközben a férfiak egyre közelebb jöttek. 

Samantha lábai megremegtek, belsejében egyre hangosabban kiabált egy kis hangocska: "Fuss!!"

Majd lábai maguktól indultak el. A bőröndjét a háta mögé rejtette és elindult a WC felé. Szerencséjére az egyenruhások figyelmét túlságosan is lekötötte Brennan. Samantha egyre távolabb jutott, hallotta ahogy Brennan ellenkezik, mikor az egyik egyenruhás megragadta a nő kezét. Látta a kétségbeesett pillantását, de képtelen volt megmozdulni, vagy megszólalni. A lányt teljesen letaglózta a félelme. Látta, ahogy Brennan tekintetre felé villan. Az egyik magas férfi követte a tekintetét és meglátta a félelemtől reszkető lányt. 

A társaira bízta Brennant és Samntha felé indult. 

Ekkor Samantha már nem bírta tovább. A WC felé rohant, át a tömegen. Tüdeje összeszűkült, szemei égtek. kezei görcsösen ragadták meg a kilincset. Gyorsan berohant és a bőröndjével eltorlaszolta a mosdó ajtaját. 

Tudta, hogy ez már nem sokáig tartja vissza a férfit, de ezzel időt nyert. 

Kik ezek? Mit akarnak Brennantől? 

Hirtelen kinyílt az ajtó. 

Samntha futásnak eredt. Lábai már nem sokáig tartották, de ha megáll, akkor őt is elkapják. 

Ekkor látta meg az egyetlen menekülő utat. Egy ablakot. 

Már hallotta a mély férfi hangot és az ütemes lihegését. Sőt, hallotta, ahogy a fegyverét előkészíti. 

Nem tétovázott. Samantha kirúgta az ablaküveget, és kimászott. 

A szilánkok felsebezték a bőrét, a sebek pedig égtek. De nem érdekelte. 

Amint lábai szilárd talajt fogtak újra rohanni kezdett.

De ekkor még több egyenruhást látott. Vissza akart fordulni, de a nagydarab férfi, immár pisztollyal, utána mászott az ablakon át. 

Samantha szemében mér a kétségbeesés könnyei égtek. Félt és nem tudta merre fusson. Látta a követője elszánt arcát. 

Végül elindult a többi egyenruhás felé. Azok is észtre vették és követni kezdték. 

Mintha valamilyen tolvaj lenne, vagy csempész. Pedig ő csak egy 16 éves lány!

A tájat mindenütt homok fedte. A szél felkavarta a port és a szemébe fújta. Alig látott. A homok égette a talpát, pedig cipő volt rajta. A torka teljesen kiszáradt, a szája telement homokkal. De nem állhatott meg. Nem!

Kitartóan taposta a homokot, és egy idő után már csukott szemmel futott. Futott a semmibe.

***

Eközben Brennant egyre több fegyveres vette körbe. 

- Mit akarnak tőlem? -morogta Brennan kitartóan. Kivételesen eszébe sem jutott a félelem. Dühösen rángatta a karját, de az erős férfi kezek kitartóan tuszkolták be a kocsiba. 

- Hová visznek? -kérdezte újra Brennan, de nem jött válasz. Dühösen rugdosta az ülést a lábaival. 

Ekkor az egyik férfi bekötötte a szemét, majd hamarosan a száját is betömték. 

Brennan szíve hevesen dobogott, de egyenlőre még nem a félelemtől. Csupán a düh és az adrenalin volt rá ilyen hatással. Egyenlőre még nem értett semmit. Fogalma sem volt mi történik vele. 

De abban biztos volt, hogy semmi jó. 

Érezte, ahogy a kocsi elindult. A motor hangosan felbőgött, hallotta, ahogy az apró homokszemcsék az ablaküveghez csapódnak. Majd egy nagy rántással tényleg elindult a jármű. 

- A főnökhöz visszük? -szólat meg az egyik mellette ülő férfi. 

- Kussolj már Adbahl! -kiáltott rá az egyik előrébb ülő. 

Ezek után senki nem szólalt meg. 

Brennan agya lázasan pörgött. Ki az a Főnök? Miért viszik hozzá? Mit tett ő? 

Kezeit ökölbe szorította, hogy csillapítsa a dühét. Illetve az egyre előtörő félelmét. Most már félt. Most, hogy látta milyen kilátástalan a helyzete, a féleleme is megjelent. de most már nem csak magát féltette. Féltette a babáját is.Alig bírta megállni, hogy kezét ne tegye a hasára. Félt, hogy ezzel a mozdulattal elárulná magát. És ezt az információt nem akarta az el rablói tudtára hozni. 

***

Samantha térdei megadták magukat. A forró homokba rogyott. Kinyitotta a szemeit. Várta, hogy valaki majd rálő. Vagy belerúg. De semmi. 

Nem jött senki. Nem hallott hangokat, csupán a szél susogását. 

Remegő kezeivel ülő helyzetbe tornázta magát. Torka kiszáradt, ajkait homok lepte. 

Körülnézett. 

Mindenütt homok és homok. Se egy fa, egy kő, vagy egy épület. De legalább az üldözői sincsenek itt. 

Kezeit kíméletlenül égette a homok. 

Sebeit is belepte a finom por. Arcán volt egy nagy vágás. Remegő ujjaival óvatosan kitapogatta, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban beledörzsölte a homokot. 

tehetetlenül ült a homokban, a Nap égette a bőrét, sebei kegyetlenül fájtak. 

Lábai begörcsöltek a sok futástól, levegőt pedig alig kapott. Az oxigén hiánya egy idő után elhomályosította a látását. Elterült a homokban. Szemeit lehunyta, de még így is látta a Nap fényét. Ujjait belefúrta a homok mélyebb rétegeibe, hátha ott hidegebb. De nem. 

Arcán egy kósza könnycsepp indult el, de az állág márt nem ért el. Elpárolgott. 

Lábait képtelen volt megmozdítani. Tehetetlenül kapkodta a levegőt, majd végül már csak nem is erőlködött. 

Elvesztette az eszméletét. 

Égő Jégvirág 43.fejezet

Tudom, hogy a majdnem 9000 látogató az rengeteg, de feltűnt, hogy már nem nő olyan ütemben az oldalmegnyitás....elrontottam a sztorit? Vagy rosszul írok? vagy mi a baj? Szóval jó lenne, ha azok akik itt járnak pár mondatban leírnák, hogy mi az ami nem tetszik nekik...nagyon sokat segítene, és ígérem igyekszem amennyire csak tudok :)

Azért remélem ez a rész tetszik majd....

43.FEJEZET

"Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl."

(Paulo Coelho)

Van mikor az ember magába roskad. Van, mikor megőrül. De mindezeknek az előzménye egy komoly elhatározás. Maga az elszántság. Amit pedig a kétségbeesés szül. A kétségbeesés pedig eredhet a szomorúságból, vagy a boldogságból. Minden érzelem összefügg és összefonódik. Egyik sem maradhat ki a sorból. Meg kell tanulnunk, hogyan álljunk ellent a világ megpróbáltatásainak. Mert a vihar sosem vonul el. A legfontosabb, hogy megtanuljunk táncolni az esőben.

Brennan összehúzta a bőröndjén lévő cipzárt. Menni készült. Mindössze 2 órája van, hogy elérje az Afganisztánba induló repülőt. Sietnie kellett. A jegyet már megrendelte és a kellő összeget majd kifizeti ha visszaért.
Sebesen magára kapta a kabátját és benézett Samanthához.
A lány háttal ült az ajtónak, az ágya szélén. Gyorsan odakapta a fejét mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó.
- Elmegyek Samantha. -szólt be, de igazából meg sem várta a lány reakcióját. ő megy és ez már biztos. Már eldöntötte.
- Rendben. -válaszolt. -Vigyázz magadra! -mondta még miután a nő becsukta az ajtót. Majd gyorsan lehajolt, benyúlt az ágya alá és előhúzta a bőröndjét. Nem fogja engedni, hogy a nő egyedül menjen Afganisztánba! Nem!
A pénze nagyrésze ráment erre a repülőjegyre, de most ez nem számított. Tudta, hogy a doktornő terhes és meggondolatlanul viselkedhet. Angela rá bízta. A lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá.
Fölkapta a topánkáját és ő is elhagyta a házat.

Kettejük között csupán 10 perc különbség volt. Samantha beszállt egy taxiba. Még látta Brennanék kocsiját a lámpánál. Tudta, hogyha a nő nem veszi észre, majd csak a repülőn, akkor biztosan nem fogja megállítani.

Brennan gyorsan kiszállt a kocsiból és bőröndjét maga után húzva rögtön a pulthoz ment. Felismerték és gyorsan a kezébe is nyomták a jegyet. Elmagyarázták merre menjen, hányas turbina. Futott. Cipője hangosan kopogott a kemény kőpadlón. Gyorsan leadta a bőröndjét, majd felült a gépre.
És várt.
Szíve hevesen dobogott és minden másodperc mintha egyre lassabban telt volna. Lélegzete fehér nyomot hagyott az üvegen. Az ég már sötét volt. A csillagok békésen ragyogtak a Hold körül. Minden csöndes és mozdulatlan volt. Csupán  a Brennanben dúló vihar nem csitult. Félelme hol erősen lüktetett, hol teljesen eltompította az érzékeit. De mindig orkánként söpört végig rajta. És egyre erősebben. Tudta, hogyha nem találja meg Bootht, önmagát sem fogja soha többé. Ha nem találja meg a férfit...talán vissza se jön...

Samantha az utolsó pillanatban ült föl a repülőgépre. Szemeivel a doktornőt kereste. Hamar meg is találta az egyik ablak melletti ülésen. Vett egy nagy levegőt és nyugodt léptekkel leült mellé.
Brennan oldala fordította a fejét, hogy lássa a szomszédját.
- Samantha? Te mit keresel itt?!
- Nem mehetsz egyedül Afganisztánba! -mosolygott rá a lány.
- Honnan...?
- A lakásokba nem érdemes két telefont szerelni.
- Nagyon is praktikus! Ugyanis mikor az ember nem akar átmen...értem. -esett le Brennannek. -Végig hallgattad a telefon hívást.
- Pontosan. És úgy döntöttem, hogy elkísérem.
- Miért?
- Egy: mert Angela megkért rá, hogy vigyázzak rád. Kettő pedig, mert a barátomnak tekintelek...jah és három: mert féltelek. terhesen háborús övezetbe menni...
- Tudod Samantha, egyáltalán nem logikus amit mondasz. Felesleges veszélybe sodornod magadat, miatta, vagy bárki miatt. -csatolta be az övét Brennan. A felszállás megkezdődött.
- A logika az életben nem működik. Úgy értem, bizonyos helyzetekben. Főleg mikor érzelmekről van szó.
- A logika mindig működik. -cáfolta meg Brennan. -Minden bebizonyítható, minden tettnek oka és célja van. Logikus magyarázata.
- Igen? Akkor miért ülsz egy Afganisztánba tartó repülőn, terhesen? -kérdezett rá komoly tekintettel Samantha.
A doktornő csöndesen oldalra fordította a fejét.
- Tudod dr. Brennan, a logika nagyon jó dolog...a munkában. Az életben, sokkal fontosabbak az érzelmek. Az érzéseink határoznak meg minket és ösztönöznek cselekvésre. Megmondom  miért vagy itt: szerelemből. Mert a férfi, akit szeretsz veszélyben van. És te utána mész. Ez cseppet sem racionális, vagy logikus...mégis megteszed.
- Én...nem..
- De! Igen. -győzködte - Az érzésekkel nincs semmi baj. lehet, hogy a racionalizmussal nem férnek össze, de hozzánk tartoznak. Ezek határoznak meg minket. -mosolygott biztatóan Samantha a nőre. Kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt és várt. Figyelte, hogy mit reagál Brennan.

Brennan elgondolkodva figyelte az eget. Majd lassan szólásra nyitotta a száját:
- Az érzések fájnak.
- Igen. A fájdalom velük jár. De ha nem tudnánk milyen a fájdalom, akkor nem tudnánk azt se, hogy mi a boldogság. Hiszen minden egyes szomorú és fájdalmas pillanatot megelőz egy-egy boldog és csodálatos pillanat. És ez az élet.   Érzelmek sorozata...
- Tudod Samantha, a korodhoz képes szokatlanul gondolkodsz.
- Mások is mondták már.
Majd csönd ereszkedett rájuk. Brennan gondolatai újra Booth felé kalandoztak. vajon hol lehet most a férfi. És ha odaér merre megy majd? Mit fog tenni?



***


- Megtaláltuk a barátnőjét! -lépett a földön heverő Booth-hoz egy kajánul vigyorgó férfi. Széles vállait és gonosz arcát mély vágások díszítették. Hangja érdes volt és füstös. Megvetően figyelte ahogy Booth vérző sebekkel a földön hever.
- Maguk szemétládák! Mit akarnak tőle?Mit akarnak tőlem? -vicsorgott a férfi. Dühe óriási volt, de talán csak az aggodalmát akarta leplezni vele.
- Magától őrmester? Magától semmit. Maga az eszköz. -nevetett fennhéjázva a férfi.  - Nekem a nő kell.
- Mit akar Bonestól?
- Bones? Óhh milyen édes!
- Mit akarnak tőle? -ordította Booth a sötétben álló alak felé. -Ha bántani merik....
- Akkor? Akkor mi lesz?! Csúnyán néz rám?! - rúgott bele az amúgy is sebektől gazdag Boothba.
- Mit akar tőle? -helyezkedett ülő helyzetbe Seeyle. Nagy fájdalmai voltak. Biztos volt benne, hogy több bordája is eltört, a fején óriási horzsolásokat érzett. A kezein és a lábain nehéz fémbilincsek lógtak. A jobb karján pedig átment egy golyó.
- Bosszút. -morogta a férfi, majd otthagyta a szenvedő férfit.
Booth egy pillanatra megdermedt. Mintha hideg zuhany érte volna. Tudta, hogy a menyasszonya nagyobb veszélyben van, mint ő..
Tehetetlenül rángatta a kegyetlen bilincseit. De azok nem mozdultak, csupán még inkább a bőrébe vágtak.


Saamntha lehunyta a szemeit. lassan az álom is megérkezett hozzá.

"A sötét szobában álltam. Megint. Már megint itt vagyok. Nem, nem akarok menni! -nyögtem, de a lábaim maguktól mozdultak. Tudtam mit fogok látni, ha kiérek a fényre. nem akartam. Nem...
De egyre csak a fényt követtem. Lassan kiléptem de én tiltakozóan lehunytam a szemem. Majd valaki sikított. 
A szemeim felpattantak. Ilyen nem volt! Eddig nem ezt álmodtam a fényben. Rohanni kezdtem a hang irányába. Valahonnan hátborzongatóan ismerős volt ez a hang. 
A torkom kegyetlenül égett, a homok szúrta a szemem. Várjunk csak...homok? Hol vagyok? 
De a lábaim nem álltak meg. 
A következő pillanatban egy sötét börtönben voltam. Láttam egy bilincsekbe vert férfit, és egy női alakot mellette. Az arcukat nem láttam, de jött egy harmadik ember is. egy férfi. 
Ekkor valami keményet éreztem a bal kezembe. Kiáltottam valamit, de az álmomban nem értettem. Majd fölemeltem a bal kezemet, amiben egy..." 

-Kedves utasaink. Hamarosan landolunk. Kérem kapcsolják be a biztonsági öveiket! Köszönjük. -mondta be a sztyuárdesz.

Samantha zilálva kötötte be magát. Mi volt ez? Ez az álom?

Sajnos kevesen érzik az álmok jelentőségét. Az álmok...az álmokban minden megvan írva. És a jövőnkben mindazok, amik akkor még csak összevissza képeknek tűnnek, értelmet nyernek. Ekkor még Samantha sem tudhatta, mit jelent ez az álom. És mennyiben befolyásolja majd a jövőjét. Illetve a jövőjüket. Sokkal fontosabb, mint azt akkor hittek.

"Az erős feketekávé nem tartotta ébren, csak ha maga is kívánta. Régóta tudta a módját, hogyan ringassa álomba magát, amikor akarja. Gondolataink tárházából előveszünk néhányat, de nem ragadjuk meg, nem mélyedünk el benne, hagyjuk, hadd surranjanak át tudatunkon, hadd enyésszenek el csöndesen."

(Agatha Christie)

Égő Jégvirág 42.fejezet

Bocsi, de ebben lesz több szó Samantha érzéseiről is. Nagyon fontosak lesznek ugyanis a továbbiakban. De többet nem mondok :)
Sajnos a tippek nem jöttek be, de ennek a résznek a végén is lesz majd egy kérdésem, arra is jöhetnek s gondolatok :)
Komikat léci
Sajnos ez most elég rövid lett. Lehet találgatni, kit hívott a mobiljáról Brennan? Mi fog történni? És miért jön előtérbe Samantha?
Várom az ötleteket :)

42.FEJEZET

"Volt időszak, amikor állandóan olyan történeteket hallgattam, amelyek az elszántságról szólnak. Volt, amikor csak azért éltem, mert élnem kellett. De most azért élek, mert HARCOS vagyok, és azt akarom, hogy egy napon ott lehessek az Ő társaságában, akiért annyit harcoltam."

(John Bunyan)

Az idő van, hogy úgy érezzük, túl gyorsan telik. Hirtelen egy óra röpke pillanattá válhat a szemünkben. Az óra mutatója mintha felpörögne. 

De vannak pillanatok, napok, hetek, hónapok, esetleg évek is, mikor az idő kegyetlenül lassan telik. Így érzel akkor is, ha a régi helyeken jársz. Akkor, ha nem vagy boldog. Mert élteted az emlékeket, a pillanatokat, amik gyorsan elröppentek. Mert akkor boldog voltál.

De a legrosszabb, mikor egyetlen szó, vagy mondat is elég ahhoz, hogy megállítsa az időt. Ilyenkor az ember megkövül, megáll benne az ütő, a vére jéggé fagy. Csak áll és képtelen érzékelni a környezet rezzenéseit, változásait. Az agya egyszerűen nem engedelmeskedik. 

Brennan fölkapta a telefont, ám vele egy időben Samantha is fölvette a másik készüléket. Hallotta, hogy Brennan, beleszól és már le is akarta tenni, de ekkor meghallotta a másik hangot is. 

- Jó napot! Dr. Temperance Brennannel beszélek?- mély, erőtől duzzadó férfi hang volt. Néhány szónál furcsán, valamiféle akcentust lehetett kihallani a hangjából. 

- Igen. Maga kicsoda?

- Mathew tizedes vagyok. Booth őrmesterrel vagyok szolgálatban. Maga volt a listán, akit értesíteni kell, ha valami történik. 

- Mi történt? -szakította félbe a férfit Brennan. AZ idő mintha megállt volna körülötte. Nem volt képes másra, csak a férfi hangjára koncentrálni. Hirtelen a beszédét is lassúnak érezte. 

Eközben Samantha feszülten figyelt a másik szobában. Várta, hogy mi fog történni. Lábai megfeszültek. Várt.

- Sajnálattal közlöm, hogy Booth őrmestert tegnap este elrabolták az ellenséges tábor katonái. 

- Nem....az lehetetlen.. -Temperace hangja elgyengült. -de...ugye még él?

- Nagyon sajnálom, de nincs róla semmi információnk. Aki itt eltűnik, nem kerül elő.. -válaszolt Mathew tizedes. A hangja száraz volt és baljós, amit a háttérben lévő lövéshangok még sötétebbé színeztek. -Tudja, Booth őrmester kiváló katona volt. Rengeteg társunk, köztük én is neki köszönhetem az életem. Óriási veszteség mind a sereg, mind az állam szá...

- Elég! -szakította félbe Brennan. -Hagyja abba! 

- Asszonyom én...

- Hol van?

- Nem tudjuk, hol van az őrmester. 

- Hol rabolták el?

- Afganisztán és Irán határán. A határhoz legközelebbi ellenséges tábor Birjamban van. De hölgyem maga...

- Köszönöm tizedes.  -nyomta ki a telefont Brennan. Lábai megremegtek és fáradtan rogyott le az ágyra. Agyában a gondolatok megállíthatatlan fogócskába kezdtek. Ki? Mi? Hol? Hová?Mikor?

Samantha görcsösen szorította a másik szobában a telefon. Mindent hallott. Hallotta a nő elkeseredett hangjában az elszántságot. Ami a lány szemében az őrület előjeleként jelent meg. De ez nem így volt. Most nem. A fiatal lány lábujjhegyen, halkan Brennan szobája felé lépdelt. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót és benézett. 

Amint meglátta a nőt, ujjai görcsösen az ajtólapjára szorultak. Szíve hevesen vert miközben látta, ahogy a doktornő az ágyon fekszik. Mellkasa lassan emelkedett, miközben kékeszöld szemeivel a fehér plafont pásztázta. 

Ami a leginkább megijesztette Samanthát az az volt, hogy Temperance nem sírt, nem dühöngött, nem tett semmit. Csupán csak feküdt az ágyon és nézte a falat. 

Samantha csöndesen leült mellé. Nem tudta mit mondjon. Mit mondhatna erre? 

Brennan észrevette a lányt, de nem reagált. Ennél sokkal fontosabb dolga volt. Most is azt tette, amit eddigi élete során. A megoldást kutatta. Állt fönn egy probléma, amit meg kell oldania. És ha valaki, akkor ő képes lehet rá.

Samantha sem mozdult. Követte a nő tekintetét, de ő nem látott semmi érdekeset a fehér plafonon. Furcsán érintette őt, hogy látta az erős, racionális tudóst a legrosszabb állapotában. Látta sírni, látta a WC fölé görnyedve megtörve hányni. Látta gyengén is, és most...látta megszállottként is. 

Furcsa. Neki sosem volt igazi családja, így valamiért ragaszkodott Brennanhez. Olyan volt neki ő, és Angela, mintha a nővérei lennének. De bárhogy is nézte a dolgokat, bármennyire is igyekezett, ő csak egy 16 éves gyerek. A másik kettőnek élete, munkája van. felnőttek. Angelának gyereke van, és vőlegénye. Brennan terhes és valahol a világ másik felén neki is van egy vőlegénye. És itt van ő, Samantha, akinek nincs semmije.

Brennanben megszületett a döntés. Gyorsan fölállt, a mobiljáért nyúlt és kiment a szobából, figyelembe sem véve a fiatal lányt. A 16 éves, sok mindent megért lányt, aki egyenlőre még senki sem a szemében. Becsüli Brennan őt, amiért annak idején az étteremben segített neki, becsüli, mert okos és szorgalmas, de valójában még semmibe sem veszi. 

Temperance halkan beszélt. Csöndesen magyarázott, mert nem akarta, hogy Samntha meghallja.  Szemeiben lángolt az elszántság, mégis ajkaira kiült a kétségbeesés. A hangja akadozott, szemébe néha egy egy csillogó könnycsepp is megjelent. Néha a gyűrűjére nézett, néha a hasára tette a kezét. És ilyenkor bizonytalanodott el. Már egy másik életért is felelősséggel tartozik. 

De már nem volt megállj. Minden kétejét elnyomta az elszántság, a fájdalom , a kétségbeesés és a vágy. 

A vágy....Sokan alábecsülik. Sokan észre sem veszik, vagy épp eszközként használják. Pedig a vágy mindenen felül van. Olyan mélyről jövő és olyan erős, hogy semmiféle másik erő nem ér fel hozzá. Csupán a szerelem. De általában ez a kettő egybefonódik és legyőzhetetlen egységet alkot. Mert a szerelem nélküli vágy, kietlen és üres.

De a valódi lángoló vágy...az végtelen....

Égő Jégvirág 41.fejezet

Lehet találgatni, hogy vajon ki telefonál :)
Várom a tippeket....

41.FEJEZET

2 hosszú hét telt el. A napok hol lassan vánszorogtak, hol rohantak. De Brennan számára az összes nap összemosódott. Kitartóan foglalkozott a csontvázaival, többet dolgozott, mint valaha. Sikereit különböző neves újságok, napilapok is közölték. Nem egy megnyitón vett rész, sőt több könyvdedikálása is volt. 

De mosolyogni nem látta senki. Mindig távolságtartóan csakis a munkára összpontosított. Hallgatott Angelára, beleegyezett, hogy Samantha esténként vele maradjon. 

Angela különben mindent megtett a barátnőéért. de ehhez még ő is kevés volt. Brennan újra bezárkózott és csakis a csontjaira összpontosított. Doktoranduszait sorra rúgta ki, csupán azért, mert lényegtelen apróságokat nem láttak meg. 

Samantha eközben keményen dolgozott, hogy ott maradhasson, emellett éjszakánként Brennannek segített. Napközben Angelával tanult illetve próbáltak együtt kitalálni valamit, amivel talán egy apró mosolyt csalhatnának a nő arára. 

Az éjszakák is húzósak voltak. Brennan minden este ugyanazt álmodta. Habár már összeszedte magát, mégis nem volt tökéletesen, és ezt ő is tudta. Álmai pedig egyre inkább erre emlékeztették. 

Állok egy sziklán és nézek körbe. Keresek valakit, valakit aki nagyon fontos a számomra. De nem látom. Mindenütt a homok lepi be a tájat. A melegtől szinte ég a bőröm. Lassan előre lépek és csak megyek. Lépteim nyomán besüpped a talaj. Majd az idő múlásával azt veszem észre, hogy egyre gyorsabban és könnyebben haladok. Meglátok egy házat. Majd mikor közelebb megyek rájövök, hogy ez inkább egy palota. A szívem hevesen dobog és csak futok. Mikor a márvány padlóra lépek még gyorsabban rohanok. csönd van. Csupán a saját zilálásomat hallom. Majd valami megcsörren. Valami fém. Oda kapom a fejem. 

A földön a gyűrűm hevert....

Brennan szemei ilyedten pattantak föl. Hirtelen hányinger kerítette hatalmába. Gyomra összeszűkült és érezte, ahogy a sav jön föl a torkán. Gyorsan a WC-hez szaladt. Megmarkolta a peremét és hányt. 

Samantha fáradtan rohant a nő után. Kitartóan tartotta a haját és simogatta a hátát. 

- Kérlek Temperance! Hadd vigyelek orvoshoz, ez már nem normális! -könyörgött megint. Már egy hete folyton ez megy. Minden reggel. 

Temperance elkeseredetten megrázta a fejét jelezve ezzel, hogy semmi kedve sincs kórházba menni. 

Samantha dühösen tárcsázta a már jól ismert számot. Jön a reggeli szokásos rohangálás.

- Megint? -szólt bele a telefonba Angela

- Igen. Kérlek, vidd el az orvoshoz. 

- Tartsd otthon! 10 perc és ott vagyok. -válaszolt nagy sóhaj közepette Angela majd letette a telefont. 

- Nincs semmi bajon Samantha. 

-De van! Minden reggel így kelsz! Nem mosolyogsz! Senki nem várja, hogy boldog legyél, de kérlek, hagyd, hogy segítsünk! -könyörgött as lány

- Nekem nem kell segítség. -mondta Brennan, de nem tudta befejezni a mondatát, mert újra a WC fölé görnyedt.

- Sam? Itt vagytok? -hallatszott a bejárat felől Angela hangja. 

- Itt. -kiabált ki a lány. 

Angela elborzadva figyelte barátnőjét és óvatosan letérdelt mellé. 

- Drágám, jobban vagy? -simította hátra a haját. -Sam, ide hoznád a táskám? -kérte Angela. 

Ő már sejtette, hogy mi a baj. És biztos volt benne, hogy Brennan is. De azt is tudta, hogy a barátnője mindent megtenne azért, hogy mindenki elől eltitkolja. Így még saját maga elől is. 

Angrla óvatosan kivett egy terhességi tesztet a táskájából és barátnője kezébe nyomta. 

Szó nélkül egyedül hagyták Brennant. 

Temperance kissé imbolyogva egyenesedett föl. A tesztet kidobta a kukába. Már csinált egyet. Pontosan tudta, hogy terhes.

Kinntról kopogást hallott. 

- Kész vagy, -hallotta Angela hangját. 

De képtelen volt válaszolni. A torka összeszorult, gyomra pedig még mindig háborgott. 

Mindig is vágyott egy gyerekre. ezért állt le a fogamzásgátlóval is. és ez a gyerek épp Boothé! Hisz ez a legjobb dolog, ami valaha történhet vele. Most mégis képtelen örülni. 

Ha eszébe jut az állapota, márpedig minden reggel ezzel ébred, mindig eszébe jutott a férfi is. Tudta, hogy Booth odakinn a kínok kínját állja ki. Veszélyben van, és bármelyik pillanatban egy kósza golyó átlőheti a szívét. 

Most képtelen örülni a terhességének. Képtelen örülni bárminek is addig, amíg Bootht nem tudhatja biztonságban. És ha ez a gyerek megszületik...szüksége lesz egy apára. És neki is szüksége lesz a férfira. 

Még lapos hasára tette a kezét. Óvatosan megsimogatta. De legalább, van valamije Boothból. Egy apró kis élet fejlődik benne, a szíve alatt, ami magában hordozza Booth énjét. Hirtelen apró mosoly jelent meg meggyötört arcán.  Most először mosolygott mióta a férfi elment. Az izmai szinte fájtak, a szokatlan mozdulattól. 

Talán...talán nem is olyan rossz ez a gyerek. Hisz Booth-é...

- Brenn! Bemehetek? -kérdezte Angie, de ekkor már nyílt is az ajtó. 

- Na?

Brennan szomorúan ránézett a két várakozóra. Majd mosoly terült el az arcán. Bizonytalanul bólintott. 

- Terhes? Terhes vagy? -ugrott a nyakába Angela, miközben Brennan folyamatosan bólogatott. -istenem! Ez fantasztikus! Ha Jack megtudja...

- Nem Angie. Nem akarom, hogy egyenlőre bárki is tudjon róla. 

- De...de miért?

- Mert, nem akarok senkit sem hiába felcsigázni. lehet, hogy sosem születik meg a gyermek... -suttogta Brennan. 

- Miért ne születne meg? nekünk is azt mondták, hogy nagy az esély rá, hogy vak lesz, és nézd csak meg! Egészséges és gyönyörű...

- Nem szeretném Angie...

- Rendben, akkor a mi titkunk marad. -nézett mosolyogva barátnője szemébe, majd Samanthára. -Sam, sem mondja el senkinek, igaz?

- Igen. -jött a válasz is rögtön.

- Tudod Brenn. Pihenned kéne, legalább egy napot. Ez csak rosszabb lesz....- mosolygott biztatóan Angela -Sam majd itt marad veled! ugye Sam? 

- Igen. -válaszolt a lány, miközben egy felmosóval elkezdte kitakarítani a WC környékét. Mozdulatai gyorsak és precízek voltak. Sok mindent megtanult az évek alatt, köztük a felmosást is. 

Brennan vett egy nagy levegőt és hagyta, hogy barátnője kivezesse a kanapéhoz. 

 - És írtál már Boothnak?

- Nem. 

- Miért? 

- Nem tudom.... nem tudom mit írjak neki. - motyogta szómórúan Brennan.

- Szívem, hisz... -de abba hagyta a mondatot. Látta Brennanen, hogy nincs túl jól, lelkileg sem. A szeme alja már pirosas volt, látszott, hogy nem sokáig bírja már visszatartani a könnyeit. - Jó, majd holnap beszélgetünk! Pihenj!

Angela elköszönt és magára hagyta barátnőjét Samanthával. 

Brennan lassú léptekkel a fiókhoz lépett. Kihúzta és elővette belőle a fekete dobozkát. Óvatosan kinyitotta és lassan végigsimított a benne rejtőző gyűrű felületén. A férfi távozása után vette le. Hátha könnyebb lesz. de nem lett az. 

Most lassan visszahúzta jéghideg ujjára a csillogó ékszer és csöndesen visszatette a dobozt a fiókba. Várt. 

Várta, hogy teljen az idő.

Végül kiment a konyhába és készített kávét. Megszokásból még mindig két adagot főzött le, habár Samantha nem iszik. A másik adag érintetlenül pihent az asztal végében..

Brennanben furcsa érzések kavarogtak. Még mindig nem tudta, hogy örüljön e annak, hogy terhes, vagy inkább sírjon. Félt. 

Félt, hogy a férfivel történik valami. 

Félt, hogy Booth nem jön vissza. 

Most már amiatt is félt, hogy elveszti a babáját. 

És féltette a jövőjét is....Félt attól, hogy elveszti önmagát, azt a Temperancet, aki Booth mellett lett.

Hirtelen megcsörrent a telefon...

"A félelem nem a gyávaság jele. A félelem az, ami lehetővé teszi, hogy bátrak legyünk, és megadja azt a kegyet, hogy szembeszálljunk az élet adta kihívásokkal."

(Paulo Coelho)

Égő Jégvirág 40.fejezet

Tudom, hogy mind azt várjátok, hogy majd megoldódik a helyzet...hát, nem ígérnék semmit. Ahogy Evy is mondta: Ilyen az élet. :)

De azért még lesznek jó részek és egy idő után biztos megoldódnak a dolgok...valamilyen szinten...

Többet nem mondok :P

40.FEJEZET

"Velem marad az egyszer volt öröm

Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,

A szempilláid árnyas erdeje,

S jobban véd, mintha páncél rejtene,

És hogy néztél, az rám süt mindörökre

Esendő testem fényköpenybe födve,

És melegít a tested melege,

A két karod, s hogy öleltél vele.

S beleragyog ebbe a lassú ködbe

Az emlék, csillaggá izzítva át

Ajkaimon az ajkaid nyomát."

(Imre Flóra)

Ha valaki elmegy az fáj. Fáj, mert ilyenkor annyiszor eszünkbe jut, mi lett volna, ha...? Jobb lett volna ha....

A rengeteg ha. De a búcsúzás... a búcsúzás mindig biztos. Ez az egyetlen dolog, amit sosem fogsz elfelejteni. Az agyad megőrzi, és esténként, álmodban újra föltörnek a búcsúzáskor érzett érzelmek. Legyen milyen távol is a búcsú. Teljesen mindegy, hogy 1 napja ment el, vagy 5 éve. Mindig is emlékezni fogsz rá. Emlékezni fogsz rá, mert magával vitt belőled valamit és itt is hagyott magából valamit. Amit te őrzöl. És őriznek kell, mert hinned kell benne, hogy nem ez a legvégső búcsú. 

Brennan csöndesen figyelte a férfit. Az egyenruhája elszomorította a nőt. De nem sírt. Megfogadta, hogy nem fog sírni, nem nehezíti meg még inkább a férfinak ezt. Majd este...ha senki nem látja, majd sír akkor. De most nem. 

Ajkait összepréselte, és nem szólalt meg. Attól félt, hogyha kinyitja a száját kibukik belőle az összes fájdalma. Vagy esetleg egy sikoly. Egy régóta elfojtott sikoly. 

Úgy érezte, mintha karmok tépnék szét a bensőjét. Hol mélyebb hol sekélyebb sebeket ejtve rajta. Szorított, nyomott a fájdalom. 

Még sosem érzett ilyet. Tudta, hogy létezik, de nem hitt benne. Egészen eddig a pillanatig nem. de most, ahogy figyelte a férfit, tudta, igen is létezik.

- Bones... -ölelte át a férfi Brennant. -Mennem kell. 

- Tudom. -suttogta a nő, de még képtelen volt elengedni. Magába szívta a férfi illatát, emlékezetébe véste minden vonását. És szembesült a saját gyengeségével is...

Booth a két keze közé fogta Brennan arcát. 

- Szeretlek Temperance. Visszajövök. Rendben?

- Igen. -hajtotta le a fejét Brennan. - Én is is szeretlek. -motyogta még mindig lefelé nézve. Kezei a gyűrűjével babráltak. 

Booth magához húzta és úgy csókolta mint még soha.  Brennan a férfiba kapaszkodott, mint egy fuldokló az utolsó lélegzetébe. Csókjuk keserű volt. Beárnyékolta szerelmüket a búcsúzás keserűsége. Mégis, mindketten tudták, hogy képtelenek lesznek elfelejteni ezt az utolsó csókot. 

Majd Booth szakította meg a csókot. Még egyszer magához szorította a nőt és egy szó nélkül elindult a vonat felé. A torka összeszorult. Képtelen volt nem visszanézni, de megszólalni nem tudott. Felszállt a voantra és leült az egyik ablak mellé. 

- Booth! -kiáltott kétségbeesetten Brennan és az ablakhoz futott. Elfelejtette neki mondani. Ezt még elakarja neki mondani. 

- Gyere vissza. -mondta kétségbeesett hangon. Booth látta a nőn, hogy már nem sokáig lesz képes tartani magát. 

- Visszajövök Bones. Visszajövök. Megígértem nem? 

- De. 

- Hazudtam neked valaha is? 

- Nem. 

- Akkor visszajövök?

 -Igen. Majd írok levelet. 

- Rendben. Tudod a címet igaz? 

-Igen, a régi lakásotok.. -Hannah nevét nem mondta ki a nő. Képtelen volt belegondolni...nem is akart.

 - Igen. Vigyázz magadra Bones. -köszönt Booth, ugyanis a vonat elindult. 

A férfi képe sokkal gyorsabban mosódott el a szemük előtt, mint azt Brennan szerette volna. Csak állt és figyelte a távolodó járművet. Könnycseppjeit visszafojtotta. 

- Gyere vissza kérlek... -suttogta csupán maga elé. Senki sem hallotta. Nem is hallhatták. 

Majd vett egy nagy levegőt és a barátai felé forult. Angela arcát bezzeg már könnyek áztatták. Átölelte barátnőjét. 

- Sajnálom Brenn.

Brennan torkán nem jött ki hang. Kibontakozott barátnője öleléséből. 

Hodgins nem tudta mit mondjon, akárcsak Cam. Sweets nem mert megszólalni. Daisy pedig vörösre sírta a szemeit a férfi vállán.

 Samantha pedig leghátul meghúzta magát. Ő is érezte, hogy ha bár Brennan lefogadta, ő még nem tartozik ehhez a csoporthoz. Ő nem tudta ki ez a férfi, aki most elment. Mindössze kétszer látta, mind a kétszer dr. Brennan társaságában. De abban már ő is biztos volt, hogy sokat jelent a nőnek. 

Csöndben ültek be a kocsikba. 

- Szívem nem mész haza? -kérdezte Angela Brennantől, de csak egy fejrázás volt a válasz. 

- Nem. Könnyebb neki, ha a csontjaival lehet. Sokkal könnyebb, mint újra szembesülnie a magányával és azzal mit vesztett el. 

- Rendben. Nekem haza kell mennem...de sietek vissza. -puszilta meg Angie és haza sietett. Cam, Samantha és Brennan pedig bementek a laborba. 

- Dr Brennan, ha szabadságra van szükséged...

- Nem kell köszönöm Cam. Jó itt nekem.. -mosolygott hálásan.

Brennan monoton megszokott módon felhúzta a gumikesztyűjét. Tudta, hogy vissza kell térnie a munkájához. Ahhoz, amit még Booth előtt végzett. A gyilkosságokat most már el kell felejtenie. 

Samantha csöndben kihozta a 021776889 -es számú dobozt, és a benne lévő maradványokat. Ő is gumikesztyűt húzott és figyelte mit csinál Brennan. 

Ez volt a megállapodás. 1 évig tanul Brennantől é közben ott segít ahol csak tud. 

- Samantha látod, ezen a csonton kiválóan látszik, hogy már többször is eltört. Az első esetben kisebb töré volt, ami összeforrt, de rosszul, ezért újra eltört. 

- Értem.

- A csontok állapotából és erősségéből, illetve  különböző anomáliákból következtetni tudunk a munkájára. Itt ebben az esetben az illető komoly fizikai munkát végezhetett. Pontosabban...

-  Szénát rakodott. 

- Ezt honnan tudtad? -lepődött meg Brennan. 

- Egyszer dolgoztam egy farmon is. Ott végeztünk ilyen mozgást.

- Ügyes. -bólintott Brennan, de mosolyogni képtelen volt. Inkább visszafordult a maradványaihoz és folytatta. 

Samantha türelmesen nézte. Tudta, hogy a doktornőnek belül most valami nagyon fáj. De nem tudta, hogy tudathatná vele, hogy együtt érez vele. egy hete őt is elhagyta az a fiú, akit mindennél jobban szeretett. Pontosan tudta mit érez most Brennan. 

De nem mert megszólalni. Szomorúan figyelte, hogy temetkezik bele a nő a munkájába. Kizárta a világot. Csakis a csontjaira koncentrált.

Néha Samantha látta, hogy Angela megáll, figyeli barátnőjét, tesz egy bátortalan lépést felé, majd inkább csak sóhajt egyet. ő sem tudta mit tehetne, akárcsak a többiek. 

Ismerték Brennant. Pontosan tudták, hogy mikor és mi fáj neki. És tudták, hogy sokszor jobb nem háborgatni és hagyni, hogy úgy dolgozza föl ezeket a veszteségeket, ahogy tudja. 

Csupán egyetlen ember volt, aki ilyen helyzetekben segíteni tudott a nőnek. Az egyetlen aki ezt megtudná oldani, az aki mindezt elindította.

- dr. Brennan, ha nem bánja felmennék Miss Montenegróhoz. Megígérte, hogy megmutatja az új programját...

- Menj csak. -suttogta Brennan fel sem nézve. 

Samantha lassú léptekkel felsétált Angelához. 

- Jó napot! -köszönt be bátortalanul.

  -Szia! Már mondtam, hogy tegezz nyugodtan. -mosolygott rá a nő. 

- Rendben. - Samantha bizonytalanul sétált beljebb. -Kérdezhetek valamit?

- Brennanről akarsz kérdezni ugye? -sóhajtott Angie és lehuppant a kanapéra. -Tudod, ő ilyen volt mielőtt Booth megérkezett. Nagyon nehéz élete volt... 

- Tudok néhány dolgot a nehéz életről. -motyogta Samantha. 

- Igen, -vonta fel meglepődve Angela a szemöldökét. -Pontosan mit?

- Sokat. Sokkal többet mint kellene...de mivel tudnánk segíteni Brennannek?

- Nem tudom Sam. Ugye nem baj, ha Sam-nek hívlak? -sóhajtott Angela

- Hát...

- Az a baj, hogy az ember nem tudja mire gondol legbelül. -ömlött a szó Angie ből, meg sem hallgatva Samantha válaszát. - Tudod Booth volt az első, akinek igazán kinyitotta a szívét, és őt igazán szereti. De nem hiszem, hogy elhitte volna Boothnak, hogy visszajön. És ő most újra bezárkózik a kagyló héjába. 

- De ez nem egészséges! -állt föl Samantha. -Hiszen...hiszen erről beszélnie kellene veled!

- Nem fog. 

- Próbáld meg kérlek! -könyörgött a lány. 

- Megpróbálhatom, de miért foglakoztat téged ez ennyire? Hiszen még csak egy hete ismered. 

- Nem tudom...olyan, mintha..ne nevess ki, de mintha a saját jövőm állna előttem. úgy értem, hogy.. neki is meghaltak a szülei és nekem is. Ő is hamar leérettségizett és én is...ő is egyfajta csodabogár volt...

- És félsz. -bólintott Angie. -Őt is félted, de magadat is.Értem. 

Samantha bólintott. 

- Beszélek vele...de szeretném, ha te is jönnél.

 -én? Én minek...

- Mert Brennan, valami miatt megkedvelt téged. Sokat jelentesz neki.  -mosolygott bíztatóan a lányra Angela és kedvesen megölelte. 

***

A táj egyre kopárabb lett, minél messzebb ért a várostól. A zöldellő fák először bokrokká, majd sárguló fűvé alakultak. 

A vonat zötykölődése idegesítő volt és kényelmetlen. Az egyetlen ami jó volt, hogy egyik férfi sem mosolygott. csöndben ült mindenki és azokra gondoltak, akiket maguk mögött hagytak. Vagy esetleg arra, hogy mi fog történni velük, hová mennek. 

Booth is próbált a jövőre koncentrálni. 1 év. Hosszú idő. Emlékezett, hogy egyszer már búcsúztak így Bonessal. de akkor még nem szerették egymást ennyire. Akkor is Afganisztánba tartott a férfi. 

Akkor Bones azt mondta, hogy egy év, az 365 nap. Pontosan annyi idő, ami alatt a Föld körbemegy a Nap körül. 

És ez hosszú idő.

- Booth őrmester! -zökkentette ki valaki a nosztalgiázásából. -Megérkeztünk! 

- Értettem. Akkor mindenki lefelé a vonatról és utána adom a további utasításokat! -állt fel Booth. Megrázta magát és elővette a kemény énét. Háborúba megy és a háborúban a gyengéket eltapossák. Neki pedig vissza kell mennie! Ő megígérte, hogy visszamegy! Bones bízik benne!

***

- Szívem kérlek! Hagyd ezt abba! -kapta ki Angela a barátnője kezéből az újabb dobozt. 

- Angie add vissza!! Kérem a dobozt! -nyúlt érte idegesen Brennan. 

- Nem! Tönkreteszed magad. Ülj le, pihenj! Sírd ki magad! Miért nem sírsz?!

- Angela hagy békén! Érted?! Nem fogok sírni! Kérem a maradványokat! -kelt ki magából Brennan. Amúgy is labilis állapota most teljesen felborult. 

Agelának a szíve szakadt meg, hogy ilyen állapotban kell látnia barátnőjét, de az  érdekében tette.

- Kérem a dobozt! -kérte még egyszer Brennan, kiabálva, de könnyei ekkor már kiserkentek. 

-Miért nem hagysz békén? Add ide a dobozt! -a hangja elfulladt és kitört belőle a sírás., -Tessék! Sírok, ezt akartad nem?!

- Szívem. -ült le mellé Angela és átölelte. - Itt vagyok. nem vagy egyedül. 

Brennan elkeseredett sírása zokogásba csapott át. Booth pontosan ugyanezeket mondta neki. 

Angelába kapaszkodott és hagyta, hogy a fájdalma felülkerekedjen rajta. Elkeseredetten és szívszaggatóan zokogott. És már képtelen volt megállni. 

Samantha kényelmetlenül figyelte s jelenetet. nem tudta mit tehetne.  Végül fölvette a dobozt a földről és megcsinálta az azonosítást Brennan helyett. 

Angie közben fölvezette az irodájába összetört barátnőjét. Ha Brennan csöndet akart, csöndben maradt. ha sírni akart vele sírt. De egy pillanatig sem hagyta egyedül. 

- Szívem nem karom, hogy este is egyedül legyél. De Bree...szóval tedd meg, hogy megengeded, hogy Samantha veled maradjon! Kedves lány..

 -Tudom. -motyogta Brennan. 

- És? 

Bólintott Temperance. 

- Köszönöm Angela. -suttogta. -Akkor jobb lesz, ha én haza megyek. -állt fel bátortalanul. 

- Kicsim. Tudod nem tudom megígérni neked, hogy ez jobb lesz. Mert sosem lesz jobb, csak megtanulsz együtt élni vele. 

- Agela...kérlek ne hívj többet kicsimnek. Tudod Booth hívott így... -törölte le a könnyeit. Majd egy kicsit elmosolyodott az emlékkép hatására. Bár könnye nem apadtak, szájára mosoly húzódott. Egyszerre sírt és nevetett. Mert az emlék még így is szép volt, habár a fájdalom már vele járt. 

- Rendben. Menj! -noszogatta lágyan Agela barátnőjét. 

Brennan megkereste Samanthát és együtt hagyták el a labort.

A fájdalom sosem tűnik el. Mindig ott élősködik benned. Elment. El kell fogadni. De hogyan? Hogyan is lehetne ezt elfogadni? Hogy lehet ezzel együtt élni?! Hogyan?!

A könnyek segítenek elmosni a fájdalmat egy kis időre. Addig jó. És ott vannak a a barátok is. Ők is mint egy fájdalomcsillapító, olyanok. Egy ideig hat, de utána a kín kétszer olyan erősen tér vissza. 

A sötétben még hónapok múlva is látni fogod az arcát, hallani fogod a hangját. Minden reggel arra vársz, hogy ajkaival lágyan felébresszen. ha a kávét csinálod, mindig két adagot készítesz, és az egyik mindig tönkre fog menni. 

A kanapénak mindig csak az egyik végére fogsz ülni, mintha arra várnál, hogy visszajön és elfoglalja a helyét. a boltban mindig két üveg sört veszel egy helyet. És utána az övét kiöntöd a mosdóba, hogy úgy tűnjön ő is ivott. 

Élteted az emlékét még akkor is ha nem veszed észre. És amíg emlékszel rá, addig él a remény is. A visszatérése reménye. 

"Sajnálom, de valamit még mondanom kell és csak pár pillanatom maradt. Sajnálok mindent, amit nem adhatok meg. (...) Nem vidíthatlak fel. Csak veled akartam megöregedni. Két vén trotty azon kuncog, hogyan hullik szét a testük. Együtt maradni, mint a képen a tónál. Ott van a mi mennyországunk. Sok minden hiányzik: könyvek, álmok, csókok és viták. Köszönök mindent! Köszönöm a kedvességed, köszönöm a gyerekeket! (...) Köszönöm, hogy mindig büszke lehettem rá, hogy veled vagyok! A bátorságot, a szelídséget, a tekintetedet, és hogy mindig meg akartalak érinteni! Te voltál az életem. És bocsáss meg minden kudarcomért!"

(Csodás álmok jönnek c. film)