28.FEJEZET
"Hogy összecsendüljön az elfogadás,
Egy hely kellett csupán, s a kör közepén
A titok nézett körül immár, nem én."
Brennan cipője hangosan kopogott a hajnali csöndben. a Nap már elérte a horizont vonalat aranyos fénybe vonva ezálltal a várost. A kocsik már meg-meg jelentek az utakon. Egy-egy koránkelő ember szédelgett az utcán álmosan, kialvatlanul.
Csupán Brennan volt éber. Futott. Félelme egyre inkább felülkerekedett a józan eszén. Nem találta Bootht. Már járt a férfi lakásán, de nem volt ott. A laborba is betelefonált, de ma még nem jelentkezett be. Még volt pár ötlete, hogy hol lehet a férfi. Most épp a Royal Diner felé tartott. Remélte, hogy ott találja Bootht.
Szívét mintha egy láthatatlan kéz szorította volna. És nem engedte a markából. Ha nem találja meg a férfit... Mi van ha részegen fekszik valamelyik sikátor tövében? Mi van ha valami őrültséget csinált? Ha elütötték?
Ilyesmi gondolatok keringtek Temperance agyában, mikor reményekkel telve belébett a Royal Diner ataján.
Lihegve szemeit végigfutatta az asztalokon, egy ismerős barna szempár után kutatva.
***
Eközben a laborban Zack már arra várt, hogy főnöke besétálljon az ajtón. Hodgins nem volt itt, de nélküle is sikerült elemeznie a koponyán talált anyagot. A csapvízből visszamaradt klór és egyéb anyagok egyvelege volt. Ezálltal pontosan képes behatárolni Broadsky tartózkodási helyét.
Ekkor sétállt be Cam a laborba. Arcán megkönnyebbülés halvány sugarai tündököltek.
- Dr. Saroyan. -lépett oda hozzá rögtön a doktorandusz. -Elemeztem a mintát amit a koponyán találtam. A csapvízből visszamaradt klór és egyéb anyagok egyvelege. Ezek segítségével pontosan megtudom határozni Broadsky tartózkodási helyt, és..
- Elég Zack. Gratulálok, de Broadsky ma este meghalt. Booth kinyírta.
- Mit csinált Booth ügynök? -értetlenkedett Zack
- Lelőtte. Broadsky meghalt, így már nincs szükségünk a tartózkodási helyére. Köszönöm. -intett Cam, és már indult volna az irodája felé
- De Dr. Saroyan, biztosan..? -akadékoskodott Zack, de Cam egy pillantással belefolytotta a szót.
Végül a doktorandusz visszament a csontjaihoz. A koponyacsontot szépen belehelyezte egy a csontok tárolására szolgáló edénybe, felcimkézte, és megkereste a helyét a "Pokol Tornácán".
Majd kivett egy 200 éves csontvázat tartalmazó dobozt, és nekilátott az azonosításának.
***
- Booth-t nem látta? -kérdezte Samtől, a csapostól Brennan.
- Nem dr. Brennan. De még nagyon korán van...parancsol esetleg egy kávét?
- Ne..Nem köszönöm. Megtenné, hogy rámtelefonál, ha látja Booth ügynököt? -kérdezte lemondóan Temperance, és egy papírra leírta a telefonszámát.
- Természetesen. -nézett rá furcsán Sam, de azért eltette a papírkát.
Brennan csüggedten lépett ki a kávézóból. Fogalma sincs, hol lehet Booth.
Hideg kezeivel a hajába túrt. Csak most érezte mennyire hűvös a levegő. Eddig észre sem vette. Szorosan összehúzta magán a kabátot, de a maró hideg még így is csípte a bőrét.
Tehetetelenül állt a járdán. Fogalma sem volt hová menjen, mit tegyen. Meg kell találnia Bootht.
Még emlékezett arra, amikor azt mondta neki a férfi, hogy minden rendben lesz.
Egx pillanatig lehunyt a szemeit, a hűvös szél csípte az arcát, de most nem ezzel törődött. Halványan elmosolyodott, és felidézte magában a férfi hangját. Az első csókjuk. Látta a meleg, csokoládé barna szempárt, amint egyre csak őt nézi. Hallotta a selymes, bársonyos, mély hangját, érezte a férfi forró ajkait az ajkain. Érezte ahogy ujjaik egybefonódnak.
De az agya nagyon jól tudta, hogy mindezek csak emlékképek. Nem élhet a múltban. És most már ezt is kezdi megérteni. Eddigi élete során folyton a múlttal törődött. Minde egyes csont, amit azonosított a múlt egyik darabkája. Az apja iránti bizonytalanságot is csak a múltja hozta magával.
De aztán jött Booth. És ő már a jelen volt. Képes lett elkülöníteni a múltat, és a jelent. Ami hihetetlenül nagy előrelépést jelentett számára. Hisz pár perc núlva már ez a pillanat is a múlt egy darabkája lesz.
Az idő nagyon bonyolult, és összetett dolog. A jelenből egy szempillantás alat múlt lesz, de jelen nincs múlt nélkül, ahogy jövő sem.
Mé sosem gondolkozott el ezen igazán. Már sokszor elképzelte, hogy hol tartana a férfi nélkül, de az idő... Még sosem gondolkodott az időn.
Vajon neki mennyi ideje van még?
És nekik mennyi idejük van még?
Kinyitotta a szemeit, pislogott párat, és visszatért a valóságba. A jelenbe.
Újra elszánta magát a férfi felkutatására.
Következő úticélja a kórház volt. Talán ott van. Talán nincs. De mindenképpen meg kell próbálnia, értük. Kettejük miatt.
Leintett egy citromsárga taxit, beült. - A kórházhoz kérem! -szólt előre
Majd látta, hogy suhan el előtte az ismerős városkép.
Nagyon remélte, hogy társa a kórházban van. Mindig is képes volt előre tervezni, de jelenleg semmi ötlete sem volt. ha nem lesz ott...Nem tudja mit fog csinálni, hová megy.
***
Booth csöndben figyelte a már félig fagyott víztükröt. A napsugarak csillogóvá, és határtalanná tették a jeges tájat. Kezében az üveg is jéghideggé hűlt, de wiskey már nem volt benne. Tehetetelnül üldögélt, és figyelte az ismerős tájat.
Egy óriási tó, és mellette az érintetlen természet. Messze a város bűzétől, és zajától. Gyerekkorában csak kétszer járt itt. De mióta már nem katona egyre gyakrabban tér vissza ide, hogy elvesszen az emlékeiben, hogy megnyugodjon.
Hosszan beszívta a levegőt, és benntartotta mind addig, míg nem kezdte szorítani tüdejét.
Ezt a helyet még Bones sem ismerte. Ez volt az ő titkos helye, ahová elmenekülhetett a világ borzalmai elől. Ahol önmaga lehetett, ahol gondolkozhatott. Ahol nem kellett minden érzését titkolni, és örökké keménynek mutatnia magát. Nyáron horgászott is. De ilyenkor, a tél első havában, csupán csodálta a természet szépségét, ártatlanságát.
Gyerekkorában járt itt az apjával. Mikor az apja felhagyott a piával annyi időre, hogy tudatosuljon benne: van egy fia. Egy napsütéses nyári napon járt itt először. Lehetett úgy 4 éves talán. De nem is az a fontos. Az apja akkor, fogott egy óriási halat, és odaadta Boothnak. A kisfiú lelkesen simogatta az új lényt, amihez foghatót még addigi élete során sosem látott. Majd hirtelen a hal megmozdult, és viszacsúszott a vízbe. Booth majdnem sírva fakadt, és már előre félt apja ökleitől, de meglepetésére az csak a vállára tette a kezét, és azt mondta: "Az élet is ilyen fiam. ha találsz valakit, aki különleges, ne szorítsd nagyon, mert megszökik, és sosem tér vissza hozzád."
A második alkalommal az érettségije után járt itt. Nem a ballagás után, hanem az utolsó dolgozata után jött ki ide. És egy újabb gyönyörű emléke kötődik ehhez a helyhez:
"Volt itt egy apa a gyerekeivel. Két gyerekkel egy lánnyal, és egy fiúval. A srác vele egykorú lehetett, tehát 18 körül, a lány 3-4 éveel lehetett fiatalabb. De Booth rögtön kíváncsi lett rá. Volt benne valami furcsa, földöntúli sugárzás, ami a belsejéből áradt felé. Az összes 15 éves gyerek volt a szemében, de ez a lány nem. Emlékszik, hogyan tört meg a haján a nap fénye. Vörös haja volt, de nem a rikító répa vörös, hanem az aranyló vöröses barna. És a mosolya...még sosem látott olyan mosolyt. Őszinte volt, és felszabadult...
Emlékszik, hogy a lány is észrevette őt. Felállt, és egyenesen Booth-hoz lépett.
-Te ki vagy? -kérdezte nyíltan, de egyáltalán nem követelőzően. A hangjából már eltűnt a kislányos él. Az alakja sem vallott egy 15 évesre. Magas volt, sokkal magasabb mint a többi 15 éves.
- És te ki vagy? -kérdezett vissza mosolyogva Booth
- Ha te nem mondod meg, én miért tenném? -mosolygott huncutan a lány. - Gyere, mutatok neked valamit. -fogta meg Booth csuklóját, és maga után húzta az erdőbe.
Csodálatos nap volt. Élvezte minden percét. Rengeteget beszélgettek, végig egymás kezét fogva. Csodálatosan érezték magukat. Mitha nem is ezen a világon jártak volna.
De nem látta a lány szemét. Az nem engedte, hogy láthassa. Mikor Booth érdeklődött, rébuszokban válaszolt. Booth csak megvonta a vállát, és újra egymás kezét fogva sétálltak a földöntúli fényárban.
Élete egyik legszebb napa volt. De soha többé nem látta a lányt. Az érettségi után Booth egy évre kiment katonának, de megbeszélték, hogy pontosan egy év múlva ugyan itt találkoznak. De a lány nem jött el. Booth várt rá, de nem jött el.
Mára kezdi azt hinni, hogy csupán csak egy álom kép volt. De akkor sem akarta elfelejteni. Mert életében nagyon ritkán volt utána ilyen boldog..."
Szinte hallotta a lány hangját a fák közül. Bódultan álllt föl, belekapaszkodva a fák törzsébe, és újra a régi ösvényen járt.
Majd megjelent előtte a nő arca. A nőé akit szeret.
És ez újra Bonesra emlékeztette. Még emlékezett rá, mikor megragadta a nő finom csuklóját. érezte, ahogy ujjai kíméletlenül szorítják a puha bőrt. Még látta a piros nyomokat a nő bőrén. Talán az órája még fel is horzsolta a bőrét.
Nem merte becsukni a szemeit. Nem akarta mégegyszer látni Bones szomorú és félelemtől csillogó íriszét. Elég neki, hogy folyton hallja, ahogy elsüti a pisztolyt, hallja broadsky utolsó levegővételét, látja maga előtt tehetetlenül feküdni.
Nem voltak barátok. Nem voltak kollégák, még csak partnerek sem. Utálták egymást, mégis tisztelettel bántak a másikkal. Egyífajta kapocs aklakult ki köztük ami a félelemre, és a tiszteeltre épült.
Viszont ahogy Broadsky meghalt, az minden volt, csak nem tisztességes.
Egy párbajt érdemelt volna. Egy olyat, ahol van esélye védekezni. Egy olyat, ahol nincs ott Bones. Ahol nem kell megvédenie, és ahol nem kell mindig megőriznie a hidegvérét.
De Broadsky meghalt, ő pedig elfutott. Elfutott a nő elől, és a tette súlya alól is ki akar bújni. Nem csinált még ilyet, de most úgy érezte, hogy egy percig sem bírja tovább.
itt megnyugodott, de még mindig nem volt képes titsza fejjel gondolkodni. Aggódott a nőért, nem tudta hol lehet most. De még nem tudott innen elmenni. még nem tudta itthagyni ezt a helyet.
