Köszönöm, hogy rendszeresen olvassátok, és kommentáljátok amit írok :) Nekem ez nagyon sokat jelent (L)
Tényleg bocsi, amiért rövid is, meg szomorkás is lett. Meg nem is igazán beszélnek benne, itt inkább arról szólna, hogy mi játszódik el bennük...
13.FEJEZET
"Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is. Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő.A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik.
Aztán megáll."
Booth a hátán fekve figyelte a plafont, ami mintha egyre közelebb jött volna hozzá. A képzeletbeli súly nyomta, húzta a szívét. Nem tudott szabadulni. Nem kapott levegőt, a szemei folyton kipattantak. Képtelen volt aludni, képtelen volt bármi másra mint hogy Bones-ra gondoljon.
A férfi sosem szerette a csöpögős fájdalmas szerelemről szóló filmeket, a helyzete mégis ezekre emlékeztette. A tudat belemászott az agya legmélyebb részeibe, beleitta magát a bőrébe, a vérébe, mindenébe.
Szerette Bonest. Olyan kétségbeesetten vágyott arra, hogy bárcsak a nő most itt feküdne mellette, hogy szinte fájt látnia a feje melletti üres párnát.
Viszont mikor lehunyta a szemeit, eltűnt minden folytogató érzés. A mellette lévő párnán Bones gyönyörű arcát látta. Az aranyló hajszálak kellemesen csiklandozták a férfi arcát is. Lehunyt szemhéjai alatt olyan intenzíven élte meg az álmát, hogy szinte érezte a nő illatát, a meleg testét, ahogy hozzáér.
Aztán hirtelen, mint minden álmának, ennek is vége szakadt. Felült, és csalódottan figyelte az űrt az ágya másik oldalán.
A lepedő teljesen sima volt, a párna érintetlen.
Bármennyire is megijesztette a férfit,hogy ennyire igénylené a nő közelségét, mégis csalódottan a mellette lévő párna felé nyúlt. Ujjai finom táncot jártak az anyagon, mintha a nő arcát simogatná.
A csalódottság kíméletlenül ostromolta a szívét. Szinte fizikai fájdalmat okozott számára a nő távolsága.
Óvatosan visszafeküdt a helyére, és a fejét a karjára támasztva figyelte a párnát.
Képtelen volt aludni.
Eközben Bones mozdulatlanul hevert a park füvén. Csupán a szemei voltak nyitva. A ruhája átázva tapadt a testére, tenyere földes volt, haja csapzott. Reménytelenül feküdt a hűvös földön, figyelve a csillagokkal teleszórt sötét eget.
Teste kicsavarodott, de nem bánta. Fázott, de már nem érdekelte. A Hold fénye végig futott a testén, megcsillant a könnyeitől csillogó fehér arcán. Semmi sem mozdult körülötte. Csupán a szívverése nem akart csitulni, és forró könnyei peregtek megállíthatatlanul.
Ez az este most más mint a többi. Ma este, ma este elbúcsúzott végleg a régi önmagától. Most már valaki új feküdt itt a földön.
Elvesztette önmagát, és a halvány reményét is.
Sosem akart szerelemes lenni, pont emiatt. Mikor 15 éves korára egyedül maradt, tudta, hogy sosem szerethet senkit, mert legbelül annyira igényli a szeretetet, hogy félt attól, hogy valakibe beleszeret, mindenét odaadja, és az illető elvinné. Elhagyná.
De Booth..ő nem hagyta el. Mellette volt mindig, ha szüksége volt valakire. És észre sem vette, de a férfi áttörte az őt körülvevő falakat. És egyszer csak azon kapta magát, hogy hagyta. Engedte, hogy Booth egyre közelebb férkőzhessen hozzá. Aztán mikor már túl közel került, ő sem bírta tovább. Elmenekült, hogy újra építse azokat a falakat, amiket tudat alatt ő maga is leakart dönteni.
De nem tudta újra felállítani őket. Mire nagyjából elfogadta, és magában is belátta, hogy a férfivel talán ő is boldog lehetne, Booth már nem egyedül tért vissza.
Aztán, egyszer már nem bírta tovább. Úgy érezte felrobban benne a régóta felhalmozódott rengeteg minden. És az elszalasztott lehetőségek...
Felült. De szemét le nem vette volna a Hold csillogó alakjáról. Idegesen kinyújtotta felé a kezét, pedig racionálisan tudta, hogy sosem érheti el.
Mégis, mint egy vágyakozó kislány, nyújtotta felé a kezét. Újabb remény lángolt fel benne, talán, még nem lenne késő...
Egyszer csak ökölbe szorítva a keze lehullott a vizes földre. Csupa sár lett, és ő maga is zokogva hanyatlott vissza, tehetetlenül markolászva a földet.
A csalódás, hogy nem érhette el Holdat, hiába volt logikus, tűként hasított a mellkasába. Újra érezte a férfi karját a derekán.
Elgyengült, és jéghideg lábaival, talpra állt, és az egyik ősöreg fa törzsének támaszkodva figyelte az őt körülölelő éjszakát.
Csupán a szél figyelte a nőt, senki más. Egyedül volt az emlékeivel, a vágyaival, a fájdalmaival, a reményével, és az érzéseivel.
Brennan ujjai félénken futottak végig a fa göcsörtjein. Lehunyta a szemét, és elveszett az emlékeiben.
Miért van az, hogy akkor is esett, mikor először csókolta meg a férfit. És mikor bevallotta Boothnak a kocsiban, hogy mit érez..akkor is esett. Most is esik...
Vizes haját felkapta a szél, és kifújta a szeméből. Koszos ruháját egyre erősebben lebegtette.
Haza kéne mennie. Gondolta Brennan.
Fejét az otthona felé fordította. Önmagát átkarolva, még mindig könnyes szemekkel, elindult a háza felé. Az út nem volt hosszú, mégis ez idő alatt Brennan élete legnagyobb változásán ment keresztül.
Megtanult szeretni..igazán szeretni...
"Hová lettek a drága vereségek,
amelyek nélkül győzni nem lehet!
S minden - amit adhatott ez az élet,
s amit, gazdagon, el is veszthetett!
Hová lettek!? - Ó, nem is vettük észre
- amig tolongtunk rajta - az utat!
De jó lenne már felnézni az égre,
- s elsírni egyszer szívből magamat!"
Nem jó ez így. Mármint nagyon is jó. Fú de még mennyire hogy jó. Megkönnyeztem, az érzéseiket. Ajánlom hozzá hallgatni Please forgive me t
VálaszTörlés