22.FEJEZET
"Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem, és a fülébe súgtam, hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. (...) Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott - de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk."
Brennan kábultan ült irodájában. Hiába próbálta feledni a férfi összetört arcát, nem ment. Könnyei újra és újra utat törtek maguknak, és végigcsorogtak sima arcán. Nem tudta elképzelni, hogy tud ennyit sírni. Hogy lehet, egy embernek ennyi könnye.
Csak ült és a monitort bámulta, már fél órája. Egyszerűen nem értette meg amit olvasott. Egyre csak Booth, és az apja arca lebegett a szeme előtt.
Ha lehunyta a szemeit, csak még erősebben körvonalazódott előtte: Rosszul cselekedett.
És az apja most halott. Meghalt, és erről csakis Brennan tehet. Ha ő nem Booth-szal dolgozik, és ha nem találkozik Broadskyval, és jár túl a férfi eszén, akkor talán az apja még mindig élne.
De akkor sosem találkozott volna Booth-szal, és sosem békült volna ki az apjával, sosem jutott volna ki a laborból, és sosem tanult volna meg szeretni.
Egyik sem jó. Logikus oldalról megközelítve nincs jó döntés. De félt újra a szívére hallgatni.
Mi lesz, ah megint valaki meghal miatta?
Ha valakit megbánt?
Ha valakit tönkre tesz, csak mert a szíve után ment?!
Félt. Félt önmagától, és attól, hogy másoknak is árthat. Félt, hogy még egy veszteség esetén nem bírna talpra állni.
Megnyomta a billentyűzeten az ENTER gombot. A jelentését elmentette, de arra sem emlékezet mit írt le. Élete legrendezetlenebb jelentése került ki a kezei közül. Biztos észreveszik majd a munka társai is.
De jelenleg egyáltalán nem érdekelte.
Kifújta a tüdejében felgyülemlett levegőt, ami már feszítette a mellkasát, és az asztallapra hajtotta a fejét. Homlokát a hideg fához nyomta, és lehunyta a szemeit. Próbált nem sírni. Próbált másra gondolni.
De nem sikerült.
Izmait megfeszítette, és tehetetlenül mozgatta a fejét. Szemeit újra könnyek égették, és csendes szomorú táncot jártak az arcán. majd mint egy-egy drágakő a szőnyegre hullottak.
-Sajnálom Booth! -súgta maga elé, megtörve ezzel a körülötte lebegő csöndet. - Érted teszem....
Temperance szinte hallotta, ahogy a férfi győzködi őt, arról, hogy minden rendben lesz. Vágyai olyan erősen jelentek meg a fejében, mintha valóban ott lenen a férfi. De nem volt ott.
Brennanban felébredt a kíváncsiság. Dühös volt magára, és utálta ezért önmagát, de nem tudta kiverni a fejéből: Folyton azt érzi, hogy tesztelni akarja a férfi szerelmét. Vajon tényleg szereti? Szereti őt eléggé, hogy utána jöjjön? Hogy a karjaiba vegye, és helyrehozza a nő hibáit?
Booth eközben a hűtője felé támolygott. Újra. Már sokadszor. Kezébe vett egy újabb teli sörös üveget, és jól meghúzta. élvezte ahogy az alkohol eltelíti a fejét, marja a torkát, és elhomályosít minden borzalmat maga körül. Nem szokta leinni magát. De most, valahogy képtelen lenne tiszta fejjel gondolkozni.
Bones elment. Érezte a nő illatát, képtelen volt elfelejteni.
Leült az ágya mellé, hátát nekivetette a kemény fa keretnek, és csak ivott, és ivott.
Feje minden egyes korty után könnyebb lett. A világ pedig egyre egyszerűbb.
Végül szemhéjai elnehezültek, és feladták az álom elleni küzdelmet. Mint egy örvény, úgy ragadta magával a feketeség. Elaludt.
Eközben Brennan irodája előtt Angela tehetetlenül álldogált. Bemenjen, ne menjen?
- Hölgyem? -szólította meg őt egy fekete öltönyös, sötétbe öltözött alak. Első látásra nagyon ijesztőnek tűnt.
Angie kicsit megszeppent, mikor újra végig mérte a férfit. Jól öltözött volt, ez nem vitás, de ijesztő. Mint egy komor árnyék, úgy tornyosult a nő fölé.
- Igen?
- Dr. Temperance Brennant keresem.
- Odabenn van, de most nem biz...- de ekkor már a férfi be is lépett az irodába.
Angela még látta barátnője elgyötört arcát, majd az ajtó bezáródott előtte.
odabenn az irodában Temperance meglepődve figyelte az előtte álló férfit.
-Segíthetek valamiben, -kérdezte sírástól rekedtes hangon
- Először is fogadja részvétem az apja miatt. -ült le a férfi, bár az arcán nem látszott semmiféle szomorúság. Arca közömbös volt, beszéde monoton, és unalmas.
- A temetkezési vállalattól jöttem. Russ Brennan, a bátyja küldött, hogy magával is beszéljek.
- Russ,
- Igen, a bátyja mindent elrendezett, csupán szeretné, ha önnel is egyeztetném az időpontot. A holnapi nap önnek is megfelel, hogy eltemessük az elhunytat. -tette fel a kérdést a férfi
- Már holnap?
- Az apját meggyilkolták, és túl sok vért vesztett ahhoz, hogy elhúzzuk a temetést. Holnapra előkészítem a testet.
Brennan egy pillanatig meghökkenve figyelte a férfit. Ijesztő volt, és unalmas. Ahogy kimondta a test szót...megborzongott, pedig ő is nap mint nap testekkel, és hullákkal, csontokkal dolgozott. de ez a férfi az apjáról beszélt. Az apja testéről.
Rettentő gyorsnak érezte a temetést. Tudta, hogy így kell, de mégis, a szíve még fel sem fogta teljesen, hogy mi is történik most körülötte. Ráadásul az időpont egyeztetés is rendkívül furcsa volt. De kábulatában csak rábólintott. Attól félt, hogyha kinyitja a száját kibukik rajta az összes fájdalom amit most érez.
- Rendben! Hétfőn találkozunk dr. Brennan! -állt fel, és ruganyos léptekkel olyan gyorsan távozott is, mint amilyen gyorsan jött.
Még csak be sem mutatkozott.
Tényleg olyan volt mint a két lábon járó halál.
Brennan visszahajtotta a fejét az asztalára.
Temetés.
Szakítás.
Fájdalom.
Szerelem.
Félelem.
Kétségbeesés.
Düh.
Magány.
Csalódás.
És szülinap.
Angela nem bírta tovább. Bement, és egyenesen bárátnője elé lépett.
- Mi történt édesem?
- Angie, kérlek most ne. -suttogta Brennan. Ennyire tellett. Ennyit bírt.
- Szívem, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz...
- Angie, csak szeretnék kicsit egyedül lenni, gondolkodni, sírni, és talán inni is. Jó sokat. ÉS erőset. -motyogta Temperance, és arcát a kezébe temette.
- Biztos nem tudok segíteni? Beszéljek Booth-szal?
- Én rontottam el mindent. Ő nem tett semmit, én mégis elküldtem. -csapott az asztalra tehetetlen dühvel
- Bren...
- Szeretem őt! -mondta elgyötörten, és újabb zokogás vett erőt rajta.
Agela már tényleg jobbnak látta elhagyni a szobát.
-Szegénykém..-súgta még a levegőbe, majd becsukta az ajtót.
Booth nem bírta tovább. Három fejfájás csillapító után, és egy kiadós hányás után újra kitisztult a feje. Rájött, hogy nem akar berúgni. Tiszta fejjel akar emlékezni a nő minden pontjára, minden részletére. Az illatára, az érintésére, a hangjára, a csókjára.
De nem csak emlékeket akar.
Felállt, és kilépett az ajtón. Elindult, hosszú ruganyos léptekkel a labor felé.
- Booth! -szaladt oda hozzá Angela a nagy hasával, mikor meglátta a férfit.
- Bones hol van? -kérdezte rögtön Booth
- Az irodájában, e kérlek most hagyd!
- Miért?
- Mert még magában is tisztáznia kell néhány dolgot. Holnap lesz a temetés. - állt a férfi elé Angela
- De Angela, én..nekem..nekünk muszáj beszélnünk.
- Tudod Booth, te igazán értesz az emberekhez. De Brennan nem olyan mint a többiek. nem olyan mint te vagy én!
- Tudom. -mondta elgondolkozva a férfi
- Az a legfontosabb, hogy holnap a koporsó mellett ott légy vele, és fogd a kezét. Szüksége lesz rád, és addigra magában is elrendezi a dolgokat. Adj neki egy kis időt. Biztosan nem akart semmi rosszat. -mondta lágyan Angela, jobb kezét a hasán pihentetve. - Talán el sem hinnéd milyen sokat jelentesz neki. -suttogta még a nő
Booth Angela szavain töprengett. Angela mindig is jól értett az emberekhez, még talán nála is jobban. Művész létére rengeteg apró dolgot észrevett az emberek arcán, szemében, amik fölött még Booth is elsiklott volna.
Végül bízva a nő véleményében bólintott egyet.
- Most menj haza, és pihenj! -tessékelte őt ki az épületből Angela
Booth megakarta köszönni a segítséget, de nem tudta mit mondjon. Angie csak bólintott egyet. Megint észrevette! Tudta, hogy Booth bocsánatot akar kérni!
Azzal a férfi kisétált a laborból, beült a kocsijába és hazament.
Megint nagyon szomorú rész lett, de egyben szép is. Annyira bele tudom élni magam az írásodba mintha én is ott lennék. Nagyon várom mit hoz a következő rész. Remélem már egy pici boldogságot is :)
VálaszTörlés