Égő Jégvirág 45.fejezet

Bocsánat a sok kimaradás miatt. De itt a következő rész..
Remélem ez a rész is tetszeni fog :D
Várom a komikat...

45.FEJEZET

A feje iszonyatosan fájt. A tarkójából indult ki a nyomás, ami végigvonult az egész koponyáján. Atorka összeszorult, szája kicserepesedett a forró homoktól. A perzselő nap vörösre égette az amúgy is fehér bőrét. Haja színe kifakult, szeme lecsukódtak.
Hirtelen azonban elgémberedett ujjai megmozdultak. Bal kezével gyengén belemarkolt a homokba.
Hideg.
Ez volt az első ami eljutott a tudatáig. A homok hideg.
A második, amit sikerült felfognia, hogy él. A szíve ha lassan és gyengén is, de dobogott.
Szemeit lassan kinyitotta. Először csak még több homok szóródott a barna szempárba, de utána sokkal jobb lett.
Sötét volt. Nem volt vaksötét, de sötét. Éppen elég ahhoz, hogy csak a legközelebbi tárgyakat lássa.
Megfeszítette az izmait és vett egy mély levegőt. Ahogy a mellkasa megemelkedett a finom homokréteg, ami beterítette, most szépen lepergett róla.
Szinte fájt a levegő vétel. A felforrósodott gyomrát égette a hideg levegő. Éjszaka van.
Próbált megmozdulni Samantha és úrrá lenni az izmain, de egyenlőre nem sikerült. Csupán ujjait volt képes megmozdítani. Egy-egy próbálkozásnál a keze is megrándult ugyan, de ez nem volt elég ahhoz , hogy talpra álljon, vagy épp felüljön.
A levegő viszont egyre hidegebb lett. Minél előrébb haladt az idő, annál hamarabb érte el a hőmérséklet a 0°C-ot.
Samantha érzékei kezdtek visszatérni. A hidegen kívül már érzékelte a sötétséget és a sós illatokat is. Érezte, hogy a teste elérte a végkimerülés határát. De nem félt. Olyannyira fájt mindene, a légzés, a mozgás még a gondolkodás is, hogy megakart halni. Sokkal könnyebb lett volna lehunyni a szemét és örökre elaludni.
De képtelen volt rá. Legbelül egy furcsa érzés lett úrrá rajta. Tudta, hogy sietnie kell. Tennie kell valamit és meg kell próbálnia túlélni mindezt.
Hirtelen egy éles fájdalom hasított bele a tarkójába. Valószínűleg ilyen volt az előbb is, ere ébredhetett fel.
A fájdalom elkábította, a szemei lecsukódtak, ujjai ernyedten pihentek meg a homokon. Tüdejéből kiszakadt az összes levegő. Újra félholtan feküdt a földön. Égett bőrét egyre csúnyább sebek borították aa bal bokája pedig furcsa kicsavarodott helyzetben pihent. Eltört...


***



Brennan egy sötét cellában ébredt föl. Szemei lassan szoktak hozzá a sötétséghez. A hideg levegőt nagy hévvel szívta be tüdejébe és majdnem sikoltott a fájdalomtól. Szúrt, nyomott és égetett. Iszonyatos fájdalom kerítette hatalmába. Körmei a falat kaparták, ajkait véresre harapdálta, és próbált nem levegőt venni. De a szervezetének szüksége volt az oxigénre.

Hátát nekinyomta a piszkos falnak, hogy így nagyobb tere legyen a mellkasának. Újra levegőt vett, ám ekkor egy hangos roppanás kíséretében a megrepedt bordája eltört.
Sikoly szökött ki a száját, hiába harapdálta véresre az ajkait. Szemébe könny serkent és zihálva próbálta csillapítani a fájdalmát, nem sok sikerrel.
Csak remélni tudta, hogy a babájának nem lett semmi baja...

- Üdvözlöm köztünk dr. Brennan. -jött a sötétből egy hang. mély, érdes férfi hang volt. Mosolygot. Hallatszott, ahogy a szavakat formálja.
Brennan a sötétet fürkészte, de nem látott senkit. Megijesztette, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van. Visszaszólt, de nagyon erősnek kellett lennie ahhoz, hogy törött bordával egy épkézláb mondatott kinyögjön.
- Ki maga?
- Ó...mindig ugyanazok a kérdések. "Ki maga?, Mit akar? Miért bánt?" -nevetett a hang.  -nyugodjon meg dr. Brennan, gyors leszek, és kíméletes.
- Maga meg miről beszél?
- Természetesen magáról. Nem gondolkozott el azon, hogy mit keres it, a semmi közepén?
Brennan szólásra nyitotta a száját, majd inkább be is csukta. Nem mondhatta, hogy Booth miatt jött. De valójában amiatt jött, mert Bootht elrabolták. Ha nem rabolják el...akkor nem jött volna ide!
Összeállt a lép! A férfi csupán egy csali volt, hogy ide jöjjön. Valójában őt akarják!
De akkor Boothnak itt kell lennie valahol...
- Akkor majd megmondom én, hogy miért van itt! -hallatszott közelebbről a hang. - Megölte.
- Kit?
- Hát nem is emlékszik rá?! -ragadta meg egy erős kar a nyakát. Brennan egyhhalk roppanást hallott, miközben levegőért küzdött. A bordája kegyetlenül fájt, szemébe könnyek gyűltek, a torka összeszorult. Érezte, ahogy a piszkos kéz összeszorítja a bőrét, ahogy az ereit megnomják a vaskos ujjak. - Nem gondoltam volnam, hogy maga valóban ilyen...racionális! -a racionális szót úgy ejtette ki , mintha valami betegség lenne.
- pedig ilyen vagyok. -lihegte Brennan.
- Ilyen! Még csak nem is emlékszik arra, hogy háy ember életét tette tönkre! Nem tudja hány családot zúzott porrá! - ekkor a fejét a falhoz verte, de végre a nyakáról eltűnt a szorítás.
brennan szemei előtt összemosódtak a színek, eltűntek az éles körvonalak. Forgott vele a világ. Szúrt a bordája, nyaka még mindig lüktetett és a fejéből kiinduló fájdalom csak erősödött.
- Megölte az öcsém! -forrongott tovább a férfi. -Anyám belehalt a veszteségbe. Apám megőrült a húgom pedig árvaházba került. Tudja maga, hogy milyenek ott az emberek?! Tudja maga, hogy milyen az, mikor egy egész csalás eltűnik?
- Tudom. -súgta Brennan.
- Dehogy tudja! nem tud maga semmit!! -üvöltött a férfi, és újra a falhoz vágta a doktornő fejét. -Most is megölhetném, de nem teszem. Azt akarom, hogy szenvedlyen. Hogy úgy szenvedlyen, ahogy én! -sziszegte a férfi és egész közel hajolt Brennanhez.
Temperance egy pillanatig farkasszemet nézett a kísértetiesen zöld szempárral, majd elájult...


***


Booth lélegzete lelassult. Megfeszítette az izmait és még egyet rántott a bilincsén. Az pedig óriási robaj kíséretében végre kiszakadt a falból.
- Hé! Mi a francot csinálsz? - rohant oda az egyik katona.  -Azonnal hagyd abba.... -üvöltötte, ám a következő pillanatban a szemei fennakadtak. Booth ökle lecsapott, egyenesen a férfi koszos képébe.
Bár a rácsokat nem tudta kitépni, mégis sokkal több lehetősége volt. Habár kulcsot nem látott, hitt abban, hogy valahogy képes lesz innen kijutni.
Kicsit megnyugodott. Az el rablója nem zaklatta, és már képes volt elszakadni a faltól is, ahová eddig a vaskos bilincsek rögzítették.
Eszébe jutott Bones. Vajon hol lehet? Mit csinál? Jól van?
Annak örült a legjobban, hogy tudta a nő távol van ettől a borzalomtól, ami itt történik. Hogy neki nem kell átélnie a férfi fájdalmait, a félelmét.
Nem is sejtette mekkorát téved. és talán ez volt a szerencséje.
De a hiányát már most is érezte. Mert ha lehunyta a szemét még mindig képes volt felidézni maga előtt a nő arcát, szemeit. ha beleszagolt a levegőbe érezte az illatát. Ha koncentrál még a hangját is hallotta a fejében. és ezek az emlékképek voltak azok, amik még ezen a borzalmas helyen is életben tartották.


***


Samantha hirtelen valami hideget és nedveset érzett az arcán. Kinyitotta a szemeit, és levegőt próbált venni, ám orr lyukait víz töltötte meg. Prüszkölve ült föl.
Ajkai kétségbeesetten nyúltak a víz után. Még nem is tudatosult benne, hogy valaki épp most menti meg az életét.
Miután teleitta magát kinyitotta a szemeit.
Egy öregember ült előtte. Bőre barna volt és ráncos. Haja már tejfehér, kezei vékonyak. Szemei alig látszódtak, de arcára barátságos mosoly ült ki.
- Jobban vagy kedveském?
A lány meglepődve bólintott még mindig a megmentőjét figyelve.
- Tudod, nagyon veszélyes a sivatag. Csoda, hogy eddig kibírtad.  -folytatta a férfi. Majd egy furcsa mozdulatot tett. A lány törött bokájáért nyúlt, és az ölébe húzta.
 -eltört. -motyogta -Nagyon fáj?
- Kibírom. -válaszolta összeszorított fogakkal Saamntha.
- Nem kell hazudnod. Tudom, hogy fáj, de sajnos nincs nálam semmi amivel helyretehetném.
- Ki maga? -kérdezte halkan Samantha. Most tudatosult benne, hogy még nem is ismeri a megmentőjét.
- Ó, az nem fontos kedvesem. Gyere, van itt nem messze egy hely. Ott tudunk beszélgetni. -Nyújtotta kedvesen a kezét az idős férfi. Samantha habozott. Nehezen bízott meg az emberekben.
- Nem bántalak! gyere. -mosolygott a férfi.
Végül Samantha elfogadta a segítséget. A férfi vékonyka kezeire támaszkodva fölállt.
Elindultak az egyik nagyobb domb felé. samantha még mindig kótyagos volt, de azt észrevette, hogy a férfi furcsán, természetellenesen húzza a bal lábát.
 -Mi történt a lábával?
- Kedveském, ez nem egy szép történet, de elmondom. Hátha te tanulsz a hibámból.
A lány bólintott.
- 10 éve történt. Háború volt, akárcsak most. Már akkor sem voltam fiatal, így orvosként dolgoztam. Emlékszem, hogy az egyik betegem, egy fiatal fiú, kiszökött a betegsátorból. Tudtam, hogy nem lenne szabad járnia, így utána futottam. Akkor történt. Egyszer csak kattant valami a talpam alatt. Sosem felejtem el az a halk, ám mégis határozott kattanást.
Katt!
Tudtam, hogyha megmozdulok, végem. A taposóakna darabokra szaggat. Egyre csak az járt az eszemben, hogyha talán nagyot ugrok, vagy találok egy velem egyenlő súlyú követ, akkor megmenekülhetek. De neme még így is szerencsém volt, csak a lábam vitte el.
 -istenem. -suttogta elszörnyedve Samantha. Tudta, hogy milyen borzalmakat rejt a háború, tudta mi az a taposóakna, de még sosem találkozott háborús áldozata. A tudat, hogy a férfi emiatt az értelmetlen háború miatt elvesztette a bal lábát, sokkolta. - Sajnálom.
- Ugyan! Régi történet. Lassan jobb lesz, mint a másik lábam. A börtönük ennél ezerszer rosszabb.
 -A börtön? -torpant meg a lány. Igen! Beugrott neki. Brennant elrabolták, akárcsak Booth-t. Börtön...biztosan őket is oda vitték.
- Igen. Miért?
- Elkapták az egyik barátom.
- Akkor neki vége. -sóhajtotta lemondóan az öreg férfi.
- Ne mondja ezt! -válaszolta határozottan a lány. De leginkább ő is csak a maga biztatására mondta ezt. Legbelül pontosan tudta, hogy végük.  -Hazudik!
- Még senki sem jött ki onnan élve.
- Ők kifognak! -rántotta ki a kezét a férfi szorításából.
- Mire készülsz?
- Kihozom őket. -válaszolt a lány.
 -de a bokád kedveském...
- Nem érdekel a bokám! Merre van a börtön?!
- Nem mondhatom...nem hagyhatom, hogy veszélybe sodord magad...hisz még olyan fiatal vagy! -ellenkezett a férfi.
- Hol a börtön? Kérem, mondja meg. nekem, muszáj....
- Nagyon elszán vagy. Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Nem félsz?
-De.
- Az jó. A félelem a legnagyobb erő. Sokkal erősebb a bátorságnál. A börtön kelet felé van. -nyújtotta k ia férfi a kezét. - Látod azt a nagy homokbuckát?
 -igen.
- A mögött van. Rengetegen őrzik, a legjobb fegyveresek. Éjjel-nappal.
- Nem érdekel.
-Biztos?
- Igen. -súgta Samantha. Biztos volt benne, hogy ki kell szabadítania Brennant, ha még él. Egyenlőre még csak azt nem tudta, hogyan...
- Fogd ezt. -nyújtott oda neki a férfi egy bőr táskát.
Samantha óvatosan kibontotta. Egy fegyver volt benne.
 -Láttál már ilyet?
 - Igen.
- Lőttél már?
 -Soha.
- Vidd el. Veszélyes idők járnak ere felé. Remélem, nem kell használnod.
 Én is. -mondta remegő hangon a lány. A hideg fegyvert fogva átjárta a félelem. Ez a tárgy, amit a kezében tart képes kioltani egy ember életét. Óriási súlya van.
- Járj szerencsével!
- Köszönöm. -bólintott a lány, majd belevetette magát az éjszakába. nem akarta megvárni a nappalt. Inkább fázott, mint hogy a Nap megégesse. Emellett, a sötétben elrejtőzhetett.