Égő Jégvirág 40.fejezet

Tudom, hogy mind azt várjátok, hogy majd megoldódik a helyzet...hát, nem ígérnék semmit. Ahogy Evy is mondta: Ilyen az élet. :)

De azért még lesznek jó részek és egy idő után biztos megoldódnak a dolgok...valamilyen szinten...

Többet nem mondok :P

40.FEJEZET

"Velem marad az egyszer volt öröm

Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,

A szempilláid árnyas erdeje,

S jobban véd, mintha páncél rejtene,

És hogy néztél, az rám süt mindörökre

Esendő testem fényköpenybe födve,

És melegít a tested melege,

A két karod, s hogy öleltél vele.

S beleragyog ebbe a lassú ködbe

Az emlék, csillaggá izzítva át

Ajkaimon az ajkaid nyomát."

(Imre Flóra)

Ha valaki elmegy az fáj. Fáj, mert ilyenkor annyiszor eszünkbe jut, mi lett volna, ha...? Jobb lett volna ha....

A rengeteg ha. De a búcsúzás... a búcsúzás mindig biztos. Ez az egyetlen dolog, amit sosem fogsz elfelejteni. Az agyad megőrzi, és esténként, álmodban újra föltörnek a búcsúzáskor érzett érzelmek. Legyen milyen távol is a búcsú. Teljesen mindegy, hogy 1 napja ment el, vagy 5 éve. Mindig is emlékezni fogsz rá. Emlékezni fogsz rá, mert magával vitt belőled valamit és itt is hagyott magából valamit. Amit te őrzöl. És őriznek kell, mert hinned kell benne, hogy nem ez a legvégső búcsú. 

Brennan csöndesen figyelte a férfit. Az egyenruhája elszomorította a nőt. De nem sírt. Megfogadta, hogy nem fog sírni, nem nehezíti meg még inkább a férfinak ezt. Majd este...ha senki nem látja, majd sír akkor. De most nem. 

Ajkait összepréselte, és nem szólalt meg. Attól félt, hogyha kinyitja a száját kibukik belőle az összes fájdalma. Vagy esetleg egy sikoly. Egy régóta elfojtott sikoly. 

Úgy érezte, mintha karmok tépnék szét a bensőjét. Hol mélyebb hol sekélyebb sebeket ejtve rajta. Szorított, nyomott a fájdalom. 

Még sosem érzett ilyet. Tudta, hogy létezik, de nem hitt benne. Egészen eddig a pillanatig nem. de most, ahogy figyelte a férfit, tudta, igen is létezik.

- Bones... -ölelte át a férfi Brennant. -Mennem kell. 

- Tudom. -suttogta a nő, de még képtelen volt elengedni. Magába szívta a férfi illatát, emlékezetébe véste minden vonását. És szembesült a saját gyengeségével is...

Booth a két keze közé fogta Brennan arcát. 

- Szeretlek Temperance. Visszajövök. Rendben?

- Igen. -hajtotta le a fejét Brennan. - Én is is szeretlek. -motyogta még mindig lefelé nézve. Kezei a gyűrűjével babráltak. 

Booth magához húzta és úgy csókolta mint még soha.  Brennan a férfiba kapaszkodott, mint egy fuldokló az utolsó lélegzetébe. Csókjuk keserű volt. Beárnyékolta szerelmüket a búcsúzás keserűsége. Mégis, mindketten tudták, hogy képtelenek lesznek elfelejteni ezt az utolsó csókot. 

Majd Booth szakította meg a csókot. Még egyszer magához szorította a nőt és egy szó nélkül elindult a vonat felé. A torka összeszorult. Képtelen volt nem visszanézni, de megszólalni nem tudott. Felszállt a voantra és leült az egyik ablak mellé. 

- Booth! -kiáltott kétségbeesetten Brennan és az ablakhoz futott. Elfelejtette neki mondani. Ezt még elakarja neki mondani. 

- Gyere vissza. -mondta kétségbeesett hangon. Booth látta a nőn, hogy már nem sokáig lesz képes tartani magát. 

- Visszajövök Bones. Visszajövök. Megígértem nem? 

- De. 

- Hazudtam neked valaha is? 

- Nem. 

- Akkor visszajövök?

 -Igen. Majd írok levelet. 

- Rendben. Tudod a címet igaz? 

-Igen, a régi lakásotok.. -Hannah nevét nem mondta ki a nő. Képtelen volt belegondolni...nem is akart.

 - Igen. Vigyázz magadra Bones. -köszönt Booth, ugyanis a vonat elindult. 

A férfi képe sokkal gyorsabban mosódott el a szemük előtt, mint azt Brennan szerette volna. Csak állt és figyelte a távolodó járművet. Könnycseppjeit visszafojtotta. 

- Gyere vissza kérlek... -suttogta csupán maga elé. Senki sem hallotta. Nem is hallhatták. 

Majd vett egy nagy levegőt és a barátai felé forult. Angela arcát bezzeg már könnyek áztatták. Átölelte barátnőjét. 

- Sajnálom Brenn.

Brennan torkán nem jött ki hang. Kibontakozott barátnője öleléséből. 

Hodgins nem tudta mit mondjon, akárcsak Cam. Sweets nem mert megszólalni. Daisy pedig vörösre sírta a szemeit a férfi vállán.

 Samantha pedig leghátul meghúzta magát. Ő is érezte, hogy ha bár Brennan lefogadta, ő még nem tartozik ehhez a csoporthoz. Ő nem tudta ki ez a férfi, aki most elment. Mindössze kétszer látta, mind a kétszer dr. Brennan társaságában. De abban már ő is biztos volt, hogy sokat jelent a nőnek. 

Csöndben ültek be a kocsikba. 

- Szívem nem mész haza? -kérdezte Angela Brennantől, de csak egy fejrázás volt a válasz. 

- Nem. Könnyebb neki, ha a csontjaival lehet. Sokkal könnyebb, mint újra szembesülnie a magányával és azzal mit vesztett el. 

- Rendben. Nekem haza kell mennem...de sietek vissza. -puszilta meg Angie és haza sietett. Cam, Samantha és Brennan pedig bementek a laborba. 

- Dr Brennan, ha szabadságra van szükséged...

- Nem kell köszönöm Cam. Jó itt nekem.. -mosolygott hálásan.

Brennan monoton megszokott módon felhúzta a gumikesztyűjét. Tudta, hogy vissza kell térnie a munkájához. Ahhoz, amit még Booth előtt végzett. A gyilkosságokat most már el kell felejtenie. 

Samantha csöndben kihozta a 021776889 -es számú dobozt, és a benne lévő maradványokat. Ő is gumikesztyűt húzott és figyelte mit csinál Brennan. 

Ez volt a megállapodás. 1 évig tanul Brennantől é közben ott segít ahol csak tud. 

- Samantha látod, ezen a csonton kiválóan látszik, hogy már többször is eltört. Az első esetben kisebb töré volt, ami összeforrt, de rosszul, ezért újra eltört. 

- Értem.

- A csontok állapotából és erősségéből, illetve  különböző anomáliákból következtetni tudunk a munkájára. Itt ebben az esetben az illető komoly fizikai munkát végezhetett. Pontosabban...

-  Szénát rakodott. 

- Ezt honnan tudtad? -lepődött meg Brennan. 

- Egyszer dolgoztam egy farmon is. Ott végeztünk ilyen mozgást.

- Ügyes. -bólintott Brennan, de mosolyogni képtelen volt. Inkább visszafordult a maradványaihoz és folytatta. 

Samantha türelmesen nézte. Tudta, hogy a doktornőnek belül most valami nagyon fáj. De nem tudta, hogy tudathatná vele, hogy együtt érez vele. egy hete őt is elhagyta az a fiú, akit mindennél jobban szeretett. Pontosan tudta mit érez most Brennan. 

De nem mert megszólalni. Szomorúan figyelte, hogy temetkezik bele a nő a munkájába. Kizárta a világot. Csakis a csontjaira koncentrált.

Néha Samantha látta, hogy Angela megáll, figyeli barátnőjét, tesz egy bátortalan lépést felé, majd inkább csak sóhajt egyet. ő sem tudta mit tehetne, akárcsak a többiek. 

Ismerték Brennant. Pontosan tudták, hogy mikor és mi fáj neki. És tudták, hogy sokszor jobb nem háborgatni és hagyni, hogy úgy dolgozza föl ezeket a veszteségeket, ahogy tudja. 

Csupán egyetlen ember volt, aki ilyen helyzetekben segíteni tudott a nőnek. Az egyetlen aki ezt megtudná oldani, az aki mindezt elindította.

- dr. Brennan, ha nem bánja felmennék Miss Montenegróhoz. Megígérte, hogy megmutatja az új programját...

- Menj csak. -suttogta Brennan fel sem nézve. 

Samantha lassú léptekkel felsétált Angelához. 

- Jó napot! -köszönt be bátortalanul.

  -Szia! Már mondtam, hogy tegezz nyugodtan. -mosolygott rá a nő. 

- Rendben. - Samantha bizonytalanul sétált beljebb. -Kérdezhetek valamit?

- Brennanről akarsz kérdezni ugye? -sóhajtott Angie és lehuppant a kanapéra. -Tudod, ő ilyen volt mielőtt Booth megérkezett. Nagyon nehéz élete volt... 

- Tudok néhány dolgot a nehéz életről. -motyogta Samantha. 

- Igen, -vonta fel meglepődve Angela a szemöldökét. -Pontosan mit?

- Sokat. Sokkal többet mint kellene...de mivel tudnánk segíteni Brennannek?

- Nem tudom Sam. Ugye nem baj, ha Sam-nek hívlak? -sóhajtott Angela

- Hát...

- Az a baj, hogy az ember nem tudja mire gondol legbelül. -ömlött a szó Angie ből, meg sem hallgatva Samantha válaszát. - Tudod Booth volt az első, akinek igazán kinyitotta a szívét, és őt igazán szereti. De nem hiszem, hogy elhitte volna Boothnak, hogy visszajön. És ő most újra bezárkózik a kagyló héjába. 

- De ez nem egészséges! -állt föl Samantha. -Hiszen...hiszen erről beszélnie kellene veled!

- Nem fog. 

- Próbáld meg kérlek! -könyörgött a lány. 

- Megpróbálhatom, de miért foglakoztat téged ez ennyire? Hiszen még csak egy hete ismered. 

- Nem tudom...olyan, mintha..ne nevess ki, de mintha a saját jövőm állna előttem. úgy értem, hogy.. neki is meghaltak a szülei és nekem is. Ő is hamar leérettségizett és én is...ő is egyfajta csodabogár volt...

- És félsz. -bólintott Angie. -Őt is félted, de magadat is.Értem. 

Samantha bólintott. 

- Beszélek vele...de szeretném, ha te is jönnél.

 -én? Én minek...

- Mert Brennan, valami miatt megkedvelt téged. Sokat jelentesz neki.  -mosolygott bíztatóan a lányra Angela és kedvesen megölelte. 

***

A táj egyre kopárabb lett, minél messzebb ért a várostól. A zöldellő fák először bokrokká, majd sárguló fűvé alakultak. 

A vonat zötykölődése idegesítő volt és kényelmetlen. Az egyetlen ami jó volt, hogy egyik férfi sem mosolygott. csöndben ült mindenki és azokra gondoltak, akiket maguk mögött hagytak. Vagy esetleg arra, hogy mi fog történni velük, hová mennek. 

Booth is próbált a jövőre koncentrálni. 1 év. Hosszú idő. Emlékezett, hogy egyszer már búcsúztak így Bonessal. de akkor még nem szerették egymást ennyire. Akkor is Afganisztánba tartott a férfi. 

Akkor Bones azt mondta, hogy egy év, az 365 nap. Pontosan annyi idő, ami alatt a Föld körbemegy a Nap körül. 

És ez hosszú idő.

- Booth őrmester! -zökkentette ki valaki a nosztalgiázásából. -Megérkeztünk! 

- Értettem. Akkor mindenki lefelé a vonatról és utána adom a további utasításokat! -állt fel Booth. Megrázta magát és elővette a kemény énét. Háborúba megy és a háborúban a gyengéket eltapossák. Neki pedig vissza kell mennie! Ő megígérte, hogy visszamegy! Bones bízik benne!

***

- Szívem kérlek! Hagyd ezt abba! -kapta ki Angela a barátnője kezéből az újabb dobozt. 

- Angie add vissza!! Kérem a dobozt! -nyúlt érte idegesen Brennan. 

- Nem! Tönkreteszed magad. Ülj le, pihenj! Sírd ki magad! Miért nem sírsz?!

- Angela hagy békén! Érted?! Nem fogok sírni! Kérem a maradványokat! -kelt ki magából Brennan. Amúgy is labilis állapota most teljesen felborult. 

Agelának a szíve szakadt meg, hogy ilyen állapotban kell látnia barátnőjét, de az  érdekében tette.

- Kérem a dobozt! -kérte még egyszer Brennan, kiabálva, de könnyei ekkor már kiserkentek. 

-Miért nem hagysz békén? Add ide a dobozt! -a hangja elfulladt és kitört belőle a sírás., -Tessék! Sírok, ezt akartad nem?!

- Szívem. -ült le mellé Angela és átölelte. - Itt vagyok. nem vagy egyedül. 

Brennan elkeseredett sírása zokogásba csapott át. Booth pontosan ugyanezeket mondta neki. 

Angelába kapaszkodott és hagyta, hogy a fájdalma felülkerekedjen rajta. Elkeseredetten és szívszaggatóan zokogott. És már képtelen volt megállni. 

Samantha kényelmetlenül figyelte s jelenetet. nem tudta mit tehetne.  Végül fölvette a dobozt a földről és megcsinálta az azonosítást Brennan helyett. 

Angie közben fölvezette az irodájába összetört barátnőjét. Ha Brennan csöndet akart, csöndben maradt. ha sírni akart vele sírt. De egy pillanatig sem hagyta egyedül. 

- Szívem nem karom, hogy este is egyedül legyél. De Bree...szóval tedd meg, hogy megengeded, hogy Samantha veled maradjon! Kedves lány..

 -Tudom. -motyogta Brennan. 

- És? 

Bólintott Temperance. 

- Köszönöm Angela. -suttogta. -Akkor jobb lesz, ha én haza megyek. -állt fel bátortalanul. 

- Kicsim. Tudod nem tudom megígérni neked, hogy ez jobb lesz. Mert sosem lesz jobb, csak megtanulsz együtt élni vele. 

- Agela...kérlek ne hívj többet kicsimnek. Tudod Booth hívott így... -törölte le a könnyeit. Majd egy kicsit elmosolyodott az emlékkép hatására. Bár könnye nem apadtak, szájára mosoly húzódott. Egyszerre sírt és nevetett. Mert az emlék még így is szép volt, habár a fájdalom már vele járt. 

- Rendben. Menj! -noszogatta lágyan Agela barátnőjét. 

Brennan megkereste Samanthát és együtt hagyták el a labort.

A fájdalom sosem tűnik el. Mindig ott élősködik benned. Elment. El kell fogadni. De hogyan? Hogyan is lehetne ezt elfogadni? Hogy lehet ezzel együtt élni?! Hogyan?!

A könnyek segítenek elmosni a fájdalmat egy kis időre. Addig jó. És ott vannak a a barátok is. Ők is mint egy fájdalomcsillapító, olyanok. Egy ideig hat, de utána a kín kétszer olyan erősen tér vissza. 

A sötétben még hónapok múlva is látni fogod az arcát, hallani fogod a hangját. Minden reggel arra vársz, hogy ajkaival lágyan felébresszen. ha a kávét csinálod, mindig két adagot készítesz, és az egyik mindig tönkre fog menni. 

A kanapénak mindig csak az egyik végére fogsz ülni, mintha arra várnál, hogy visszajön és elfoglalja a helyét. a boltban mindig két üveg sört veszel egy helyet. És utána az övét kiöntöd a mosdóba, hogy úgy tűnjön ő is ivott. 

Élteted az emlékét még akkor is ha nem veszed észre. És amíg emlékszel rá, addig él a remény is. A visszatérése reménye. 

"Sajnálom, de valamit még mondanom kell és csak pár pillanatom maradt. Sajnálok mindent, amit nem adhatok meg. (...) Nem vidíthatlak fel. Csak veled akartam megöregedni. Két vén trotty azon kuncog, hogyan hullik szét a testük. Együtt maradni, mint a képen a tónál. Ott van a mi mennyországunk. Sok minden hiányzik: könyvek, álmok, csókok és viták. Köszönök mindent! Köszönöm a kedvességed, köszönöm a gyerekeket! (...) Köszönöm, hogy mindig büszke lehettem rá, hogy veled vagyok! A bátorságot, a szelídséget, a tekintetedet, és hogy mindig meg akartalak érinteni! Te voltál az életem. És bocsáss meg minden kudarcomért!"

(Csodás álmok jönnek c. film)