Égő Jégvirág 29.fejezet

Ma van május első napja. Mivel elég kevés megjegyzést kaptam a dizájn-t illetően a kék és a zöld is holtversenyben győzött. Legközelebb lehet, hogy majd szavazásként teszem ki, és akkor remélem több szavazatot kapok.
A kommenteket továbbra is nagy szeretettel várom :)
Köszi, hogy olvassátok, amit írok :D

29.FEJEZET

"Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki."

(Raana Raas)

- Bren, szia édesem! -harsant fel Angela hangja, amint meglátta barátnőjét, a szobája ajtajában. Kicsit meglepődött Brennan zavart arckifejezésén, de még nem kérdezett.
- Szia Angie. Minden rendben?
- Igen. Veled?
Brennan végigmérte barátnőjét. Boldog volt, az arca kipirult, és csak úgy sugárzott belőle az energia. Ő is elmosolyodott. Angela ölében ott szunyókált a kislány. Békésen, és mosolyogva, mintha élete legszebb álmát látná.
- Semmi különleges. Hol van Hodgins?
- Elment kávéért, de jön mindjárt. Mesélj már valamit! csak történt valami!! -ült fel izgatottan Angela, a kislányát, még mindig az ölében tartva
- Ezt meg miből gondolod?
- Ugyan már Bren! Veletek mindig történik valami.
- Velünk?
- Igen, veled és Booth-szal. -forgatta játékosan a szemeit
Brennan közelebb ment, és leült barátnője mellé az ágyra. Nem akarta elszomorítani Angie-t, de rajta kívül nem volt már más. Hannah messze van, és Angien kívül nincs más barátnője.
- Járt itt Booth?
- Itt? Nem én nem találkoztam vele, pedig már 4 óta ébren vagyok. Miért kérdezed? -rázta meg a fejét Angie. Még mosolygott, de a tekintete ergyre inkább gyanakvóvá, és kíváncsivá vált.
- Nem tudom hol lehet. -hajtotta le a fejét Brennan.
- Ki történt?
- Az éjjel...Broadsky betört hozzám, és Booth lelőtte. -mondta gyorsan. Torka még mindig összeszorult az emlékképektől, de a hangja erős maradt. Senki sem láthatta, hallhatta, hogy mennyire fél, és mennyire bizonytalan.
- Istenem. -sóhajtott Angie, és visszahanyatlott a párnára.
- Jól vagy? -kapott utána Brennan.  Angela arca szörnyen elfehéredett, szemei alatt kék karikák villogtak a kialvatlanságtól.
- Egy kicsit elfáradtam. Tudod, egy szülés nagyon kikészítheti az embert.
- Jobb lesz ha én most megyek. Igazán nem akarom, hogy bármi bajod legyen. -állt fel Temperance az ágyról, és lassan elindult az ajtó felé.
- Azért ha meglesz Booth, hívj! -kiáltott Angie a barátnője után.
- Oké. -mosolygott rá, és behúzta maga mögött az ajtót.
Még a folyosón találkozott Hodginssal, de vele már nem állt le beszélgetni.
Booth nincs itt.
Hirtelen azonban gyereksírást hallott. Elindult a hang irányába. Furcsának találta, hogy ilyen hangosan hallatszódik, pedig az ajtók hangszigeteltek.
Majd mikor megtalálta a hang forrását, megtorpant. Egy termet látott, tele csecsemőkkel. A terem falának a nagy része üvegből volt, hogy a szülők láthassák a gyermekeiket.
Brennan lassú léptekkel, szinte megigézve lépett az üveghez. A csecsemők. Olyan békések voltak. Némelyikük aludt, míg volt aki sírt, és olyan is volt, aki csak nézett a kint lévőkre. Szemeik ártatlanul csillogtak, és az egész lényük olyan őszinte volt, ami meglepte Brennant. Munkája során nagyon ritkán találkozik őszinte emberekkel, de ezek a kisbabák...
Észre sem vette, de tenyere már az üvegen nyugodott. Homlokát nekitámasztotta a falnak, és mosolyogva figyelte a kicsiket. Volt benne egy páros. Fiatalok voltak, még nála is fiatalabbak. A kislányukat figyelték. A kislány koraszülött volt, emiatt benn kellett tartaniuk. A pici lélegeztetőn keresztül lélegzett, mégis olyan gyönyörűen tudott mosolyogni! Kezeit a szülei felé emelte. Ujjai sokkal kisebbek, és törékenyebbek voltak egy egészséges babáénál, de mégis gyönyörű kislány volt.
Temperance megigézve figyelte, hogyan simogatja meg az anyja a gyermek rózsás arcát. A kislány nevetését még kintről is hallotta. Az apa átkarolta a feleségét, és az inkubátoron keresztül figyelték gyermeküket.
Brennant is meglepte, hogy mennyire ártatlanok ezek az apró lények. Nagyon jól tudta mennyi baj van velük, de most, hogy látja őket, hogy látja az a párost, kezdi úgy érezni, hogy megéri. Hogy talán minden nehézséget megér egy ilyen apró csoda.
Kissé csalódottan hajtotta le a fejét. Hirtelen olyan erős vágy lobbant fel benne egy kisbaba után, hogy alig bírta megállni, hogy ne tegye a kezét a hasára. Eddig még csak egyszer érzett ilyen erős vágyat. Ha Boothra nézett.
Lehajtott fejjel, eltávolodott az üvegtől, de még utoljára hallotta a dallamos csecsemő nevetést.
Majd elhagyta a kórházat, és ismét Boothra próbált koncentrálni.

***

Booth eközben letelepedett egy mohával borított sziklára. Figyelte a kismadarakat, amint körözve leszálltak a fák ágaira. Egy mókust látott, de csupán csak egy pillanatra.
A kezében lévő üvegre tekintett. Üres. Megitta az összes wishkey-ét. De mi lesz ezután? Hogyan lesz képes megbirkózni ezzel? Hogyan lesz képes elfogadni, még egy ember halálát? A halált, amit ő okozott?
Hirtelen megszólalt benne egy halvány hang. Ismerős volt. Halványan emlékeztetett valakire, valakire a múltjából. Ugyanez a hang szólította a fák közé is. Ez a hang...Ez a hang a lányé volt, az emlékeiből. A lány, akinek sosem látta szemét. A lány, akinek nem tudta a nevét. A lányé, akire nem tudja, hogy miért is gondol most.
De a hang egyre kitartóbban szólt a fejében:

"A többiek halálán, hogy léptél túl?"

- Nem tudom. -motyogta kissé rekedtes hangon az alkoholtól

"Gondolkozz!"

- De ha egyszer nem tudom!! -vágta földhöz az üveget, ami ezer darabra tört.

"De tudod."

- Mire gondolsz? -emelte fel a fejét Booth. Kissé abszurdnak érezte, hogy saját magával beszélget, de már nem lepte meg.Tudatában volt annak, hogy részeg, és nem ez lenne az első alkalom, hogy egy szellemmel beszélget.

"Miért jöttél ide?"

- Mert...megnyugtat ez a hely. -felelte bizonytalanul Booth, miközben tehetetlenül a hajába túrt. nem szerette az efféle beszélgetéseket. neki nem kell a segítség.

"Mit gondolsz miért nyugtat meg?"

- Nem tudom, talán mert jó emlékeim vannak erről a helyről! e nem ez a lényeg! -pattant fel dühösen Booth. -Menj el, tűnj el a fejemből! -kiabálta az erdő csöndjébe.

A madarak ijedten repültek fel az égbe, a kicsi mókus bebújt az odújába, majd újra csönd ereszkedett a tájra.
Booth szíve hevesen dobogott, a levegőből mélyeket lélegzett.Csönd volt. Csönd volt a fejében is.
Kissé megnyugodva, hogy talán mégsem őrült meg, visszahuppant a mohával borított nedves sziklára.

"Nem az a kérdés, hogy hogyan, hanem az, hogy kivel!" -hallotta hirtelen újra a lány hangját. Még sosem hallotta ilyen hagosan. Szinte kitöltötte az egész tudatát ez az egy mondat.

- Azt mondtam hagyj békén! -kiáltott még egyszer. -Nem kell a segítséged. Részeg vagyok, nem gyáva!

"Akkor miért vagy még itt?" -kérdezte a lány elhaló hangon, majd eltűnt a fejéből.
Óriási űrt érzett a férfi. Most már biztos volt benne, hogy elment. Egyik része örült, mert talán mégsem őrült meg, de a másik fele...még mindig kissé tanácstalannak érezte magát. Viszont a fejéből nem tudta kiverni a lány utolsó két mondatát.
Valójában, miért is van még itt?

***

Brennan csüggedten ült le az irodájában. Arcát a kezeibe temette. Kezdett attól félni, hogy a férfi nem jön vissza. Kezdett attól félni, hogy talán nem is akar visszajönni. Talán azért ment el, mert elakart menni.
És ki ő, hogy visszatartsa?
Fáradtan fújta ki a tüdejében összegyűlt levegőt. nem tudott már sírni sem. Könnyei makacsul megdermedtek. pedig mennyivel könnyebb lenne, ha kisírhatná magát. Mint most itt ülni, és azt érezni, hogy elárulta őt a férfi. Hogy nem is szereti őt eléggé Booth, ahhoz, hogy elfogadja a támogatását. Hogy elmondja neki, hogy mi a baj. Inkább elment.
- Dr. Brennen! -hallotta meg az ajtóból Zack hangját
- Igen Zack? -emelte fel fáradtan a fejét, és az asszisztensére pillantott. -Mit találtál?
- Semmit, csak tudja, ma van Naomi születésnapja, és...tudja, hogy nagyon szívesen töltöm itt minden időmet, de ő hívott és...
- Menj csak Zack! Úgy sincs most semmijen ügyünk. Az azonosítást majd én folytatom.
- Köszönöm dr. Brennan. -köszönt el hálásan a doktorandusz, majd kisétált a szobából.
Brennan megszokottan felvette az egyenruháját, majd lesétált a lépcsőn. Zack szépen kipakolta a maradványokat. A testbeli helyzetüknek megfelelően összerendezve.
Brennan halványan elmosolyodott asszisztense precizitásán, majd nekiállt sérüléseket, esetleg egyéb megkülönböztető jeleket keresni.

Este kilencig dolgozott a laborban, megállás nélkül. Kezdte úgy érezni, hogy egyre inkább visszatér a régi életéhez. Egész nap csupán a csontjaival törődött, Booth-t pedig egész nap nem látta. Ez kissé megijesztette, de volt benne valami hátborzongatóan megnyugtató dolog is, hisz tudta, hogyha a férfi sosem jön vissza, talán a csontjainak hála képes lesz túlélni, és nem beleőrülni. A hátborzongató csak az volt, hogy a gondolatai már ekörül forogtak. A túlélés körül. A körül, hogy hogyan folytatja tovább az életét Booth nélkül.

"A sarkokon órákig álldogálok.

Hazamehetnék - de minek? miért?

Semmi közöm már e világhoz,

és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?

Hiszen te nem vagy már sehol!

Soha, sehol már meg nem lellek,

s mindig itt leszel valahol."

(Váci Mihály)