Égő Jégvirág 37.fejezet

37.FEJEZET

Brennan ébredt fel előbb. Ami meglepő, abból a szempontból nézve, hogy elég nyugtalan éjszakája volt. Mégis mikor kinyitotta a szemeit, és tudatosult benne, hogy hol van, kivel van és mi történt tegnap, mosoly terült el az arcán. A vonásai kisimultak. Könnyed léptekkel kászálódott ki az ágyból, figyelve arra, hogy ne ébressz fel Booth. Kiment a férfi konyhájába, és csinált magának kávét.

Még csak 6:00 volt.

De ő egyáltalán nem volt álmos. Kitárta az ablakot, hogy egy kis hűvös levegő költözzön a konyhába.

Melege volt. Kellemetlen melegség vette körül. A hasa tájékán tompa nyomást érzett, de nem foglalkozott vele.

Majd miután megitta a forró kávét már el tűnt az az apró nyomás is.

Mosolyogva figyelte a gyűrűjét. Még mindig nem tudott betelni az ékszer szépségével. Talán még mindig nem fogta fel azt sem, hogy férjhez fog menni.

Booth a vőlegénye! Ez a szó olyan viccesen hangzott. Vőlegénye! De tetszett Brenannek. És ő...ő pedig Booth menyasszonya. Olyan hihetetlen és furcsa. Jegyesek!

Sosem hitte volna, hogy eljut valaha is ide. De most mégis...férjhez fog menni.

Lehunyta a szemeit és az arcán egyre szélesebb mosoly terült el, amint meglátta maga előtt Booth képét. a férfi öltönyt viselt. Ott állt mellette Parker is, feltűnően jólfésülten, szintén frakkban.

Kinyitotta a szemeit és egy apró nevetés hagyta el az ajkát. Boldog volt.

Ekkor pillantotta meg a tegnapi ajándékait az asztal másik végén. Felállt és lassan a kezébe vette Angela ajándékát.

Könnyedén végighúzta mutatóujját a selymes papíron.

- Igent mondtam Angie! -tátogta maga elé, miközben kibontogatta az ajándékát.

Egy kép volt. Bekeretezve.

Brennan megfordította, és amint meglátta mi van rajta rögtön elmosolyodott. Először meghökkent a kép szépségétől, a vonalak finom kidolgozásától. Majd figyelte a két ismerős arcot ábrázoló képet és szemébe könnyek gyűltek.

Ujjait végighúzta a szegélyén.

- Bones! -hallotta hátulról Booth hangját.

- Itt vagyok. -válaszolt, de már felesleged volt mondania. Booth már megpillantotta Brennant.

- Mit találtál? -sétált oda a nőhöz, és egy jó reggelt puszit nyomott az arcára.

- Nézd! -tartotta oda a férfinek a képet.

- Istenem Bones! Ez....

- Gyönyörű ugye? Angie csinálta. -figyelte csodálattal a szemében Brennan továbbra is a képet.

- Ezen mi vagyunk! Te és én. -ölelte át hátulról Booth Brennant.

- Igen. Az esküvőn. -motyogta Brennan.

 - Az esküvőnkön! -csókolta meg Temperance-t, Booth és elvette tőle a képet.

- Tudod Bones, ez az első közös képünk! -válaszolta Booth miközben elindult a hálószoba egyik üres fala felé. Brennan észre sem vette, hogy van ott egy szög.

A férfi óvatosan felakasztotta a képet és mosolyogva figyelte a művet.

- Tudod, szerintem meg kell köszönnünk Angelának! Igazán kitett magáért! -tette csípőre a kezét Booth. Arcáról még mindig nem tűnt el a diadalittas vigyor.

- Igazad van! -mondta Brennan miközben visszasétált a konyhába. -Kérsz kávét?

 -Igen! De előbb letusolok! -válaszolt Booth és eltűnt a fürdőszoba irányába.

Brennan csöndesen iszogatta a kávéját. Majd meglátta Sweets könyvét is.

A fürdőszoba felé nézett. Booth még tusolt.

Lassan magához húzta a könyvet és kinyitotta az elején.

"A szív húrjai

írta: dr. Lance Sweets"

Lapozott mégegyet és elolvasta az első két mondatot. Majd lapozott megint és megint. Az oldalak egyre inkább fogytak és hirtelen azon kapta magát, hogy bólogat. Hirtelen egyetértett a pszichiáter minden érvével.
- Bones, ma nálam maradsz, vagy hazamész? -jött ki Booth a fürdőből.
- Nem megyünk dolgozni?
- Hétvége van. Hétvégén nem dolgozunk! -vetette le magát az ágyra a férfi.
- Azt mondod? - vigyorodott el kihívóan Brennan miközben még mindig a kezében a könyvvel, ő is lefeküdt a férfi mellé az ágyra.
- Ez Sweets könyve? -kapta ki a kezéből Booth.
- Igen.
Booth kissé felült kinyitotta a könyvet valahol a közepén és olvasni kezdte:

"Ez a két ember olyannyira különbözik egymástól, mégis tökéletesen illenek egymáshoz. A kezdetektől fogva, mióta én dolgoztam velük, láttam valami furcsát az egymással való viselkedésükben. Olyan fokú tiszteletet tanúsítottak a másik iránt, ami manapság szinte példa nélküli. Bár mindkettejük múltja komoly sötét foltokat hordoz mégis ők maguk a jóért harcolnak. Erin édesanyja korán meghalt, apja pedig megölt egy embert. 15 évesen árvaházba került, onnan pedig nevelőszülőkhöz. Sosem mondta meg hány családnál volt, minden adatát letiltotta, de bizonyos, hogy a jövőjére mindegyik család nagy hatással volt. "

Booth pár percre elhallgatott. Becsukta a könyvet és a hasára rakta. Eltűnődve figyelte a mellette fekvő nő komor arcát.
- Bones, kérdezhetek vala...
- 7. Hét családnál voltam. -válaszolta meg a fel nemtett kérdést a nő, és felállt az ágyról. Arca elsötétült ahogy az ablakhoz lépett.

Booth nem látta Brennan arcát. De tudta, hogy nagyon mélyen érinti ez a dolog.
Brennan eltűnődve állt az ablak előtt. Nem sírt. Azon már réges-rég túl volt. Vett egy nagy levegőt, és életében először, önként kezdte el mesélni az akkori életét. Élete nagy tragédiájának a történetét.

- 16 éves voltam, mikor az első családhoz kerültem. Nem lehetett gyerekük, de nem akartak csecsemőt örökbe fogadni. Úgy gondolták, hogy én még nem vagyok túl idős, de nem vagyok már túl fiatal sem. -vett egy nagy levelgőt. -Claire, a nevelő anyám nem dolgozott, csupán a férje Jim. Sokáig volt távol és a házasságuk sem volt túl jó. Tőlem várták a javulást. Az elején még jó  is volt a helyzet, de.... -megremegett a hangja. - De mégsem volt olyan jó. Az odaköltözésem után egy hónappal Claire-t holtan találtam a hálószobájában. Öngyilkos lett...Tőlük megtanultam, hogy milyen kétszínűek az emberek.

- Bones... -szólt közbe Booth, de Brennan folytatta.

- Egy hónap múlva egy újabb családhoz kerültem. Szigorú, vallásos szülők. Volt már három fiuk, és akartak egy lányt is. És ez lettem én. -sóhajtott egyet és egy árnyalattal halkabban folytatta. - Kiderült, hogy a fiúk cseppet sem voltak vallásosak. Drogot árultak és én voltam a hordáruk. Egy nap elszöktem. Vissza az árvaházba...Megtanultam tőlük, hogy nem minden olyan tökéletes, mint amilyennek látszik elsőre. -kezével letöröl egy halvány könnycseppet az arcáról.

Átkarolta magát és figyelte a felkelő nap aranyló sugarait. Pár percig csöndben ültek, még Booth sem mozdult. Majd Brennan újra megszólalt.

- 3 hónap után újabb család érkezett. Két aranyos kislányuk volt, a szülők pedig szerették egymást. Egy teljesen normális család volt. A tökéletes család. Csak az örökbe fogadott árva nem illett a képbe. A szomszédok pusmogni kezdtek, holmi szeretőről. Annak gondoltak. 1 hónapig sem húztam náluk. Itt megtanultam, hogy milyen az, ha senki sem akar, de te mégis ott vagy.
Pár perc csend ült újra a szobára. Brennan felidézte a két kislány mosolygó arcocskáját. Mindig, ha gyerekeket lát eszébe jut a két fürtös kislány a múltjából. Mára már biztosan felnőttek.

- A negyedik családnak csupán pár napra kellettem. Nem volt gyerekük, de mindenkinek azt hazudták, hogy van egy 16 éves lányuk. Csupán egy tárgy voltam számukra, amit mutogathattak. Tőlük csupán azt tanultam meg, hogy az emberek nem törődnek másokkal. Legközelebb 17 évesen kaptam új családot. Volt már egy fiuk, velem egy idős lehetett. elkényeztették így a legfontosabbat nem tanulta meg a srác. Hogy nem kaphat meg mindent amit akar. Egyik este rám mászott, vagyis megpróbált. Aznap este szöktem meg onnan is. Itt csupán a félelemről és a mohóságról tanultam. -itt kicsit elfulladt a hangja de már nem hagyta abba.
Elmerült a keserű emlékekben és csak úgy ömlött belőle a szó.

-A hatodik alkalom tartott a legtovább. Majdnem egy évig. Szerettem őket. Nem volt sem gyerekük, sem senkijük, csak mi hárman voltunk. Szerették egymást és én is őket. De egy nap... -lehunyta a szemét és próbálta elfeledni azt az emlékképet. -Autóbalesetet szenvedtek. Értem jöttek...az iskolához és beléjük rohant egy kamion. Mindketten meghaltak. Itt rájöttem, hogy milyen fájdalmas tud lenni, ha valakit igazán szeretünk. Megtanultam, hogy jobb, ha inkább nem szeretek... -a hangjából minden erő eltűnt a könnyeit ugyan vissza folytotta, de a hangja akaratlanul is megremegett.

- Az utolsó családnál egy fél évig voltam. Velem volt a baj. Az előző nevelő szüleim halála annyira megrázott, hogy depressziós lettem. Amúgy is 18 éves korára a tinédzserek érzelmei labilissá válnak. Egy idő után elegük lett belőlem és nekem is a állandó túlaggódásért. A 18.-dik szülinapom estéjén elmentem, de már nem vissza az árvaházba. A törvény szerint felnőtt voltam. Kivettem a bankkártyáról minden megtakarított pénzem, illetve apám pénzét. Albérletet kerestem és tanultam. Esténként dolgoztam illetve gyakornokként már fizetést is kaptam. Szépen lassan haladtam fölfelé a ranglétrán. És most itt vagyok! -jelentette ki immár erőtől duzzadó hangon.
 A férfire nézett és tekintetéből csak úgy sugárzott az elszántság.

- Itt vagy. -ment oda hozzá Booth és könnyedén átölelte. - És most már hozzám tartozol. Én vagyok a családod.
- És én a tiéd! -súgta vissza Brennan és a férfi széles vállára hajtotta a fejét.

"Egy pillanat, mit kértem, az utolsó szó jogát,

egy árva, sárga képet, a múlt időnek nyomát.

Lenne itt egy élet, mit félni kéne talán,

de nincsenek emlékek, nem volt gyerekszobám."

(Oláh Ibolya)