Égő Jégvirág 53.fejezet

Tudom, hogy az előző nem lett olyan jó, de remélem ezt sikerül jobbra írnom. Kicsit válságban szenvedek..
Megint :(

53.FEJEZET

"Lépések...

A csönd eltűnik...

Valami csörömpölve tört össze...

Valaki sír...

Egy könnyes szempár..olyan ismerős...

Egy tó...

Nevetés...

Kacaj...

Egy kézfogás...

Egy csók...

Egy gyűrű...."

Booth szeme hirtelen kinyílt. Zilálva ült fel az ágyban, és ordítani kezdett. Két kezét a fejéhez kapta, de az iszonyatos fájdalom nem akart megszűnni. Mintha megannyi tű szúródna a koponyájába, kipiszkálva az agya egyes részei.
- Booth! -valaki a nevét kiáltotta
Booth erőse beleharapott az ajkaiba, hogy nehogy még egyszer felkiáltson.
Hideg kezeket érzett az arcán, de a fájdalom teljesen elvakította. nem látott mást csak sötét szürkeséget.
Majd egy tompa szúrás a bal karon.
És aztán semmi....

Ha valamelyik szerettünk szenvedni lájuk, mi is átérezzük a fájdalmát. A kín a csontjainkig hatol, és tehetetlenül figyeljük, miként omlik össze előttünk egy erős ember, apró darabokra. Talán a tehetetlenség a legőrjítőbb. A tduat, hogy nem tehetsz érte semmit. Hogy nem tudod megmenteni.

Brennan kintről figyelte, hogy özönlik be egyre több orvos a kórterembe. Már nem is látta Bootht. Hallotta, hogy az egyik orvos hangosan kiabál, de nem értette, hogy mit. Az agya képtelen volt feldolgozni.
Kezeit összeszorította, ujjbegyei elfehéredtek, és várt. Nagyon félt, nehogy történjen valami. Ha elveszti a férfit...
Még belegondolni is félt.

***

3 nap telt el teljes tudatlanságban. Senki sem mozdult ki a kórházból. Angeláék Bree-t is sokszor behozták. Senki sem volt képes otthagyni a másikat. Most szükségük volt egymásra.
De végül Booth újra felébredt. Az arca sápadt volt, és nagyon legyengült, de élt. Az emlékei még mindig nem tértek vissza, csupán néhány kósza kép keringett az agyában, amikkel egyenlőre még nem tudott mit kezdeni.
De eltökélte, hogy kideríti mi folyik itt. Mi történt, és mit titkolnak előle a többiek.
Lassan kinyílt a kórterem fehér ajtaja.
Samantha csöndesen belépett.
- Megismer? -kérdezte Boothtól.
- Samantha?
- Emlékszik rám?
- Nem. Sajnálom.
- Semmi baj. Hogy van? -ült le mellé a lány.
- Borzalmasan.
- Úgy sajnálom.
 -Mit? -kérdezte továbbra is meglepetten Booth.
- Ha én nem vagyok, akkor maga most nem lenne itt. Az az ostoba taposó akna! Miért nem figyeltem jobban?! -Samantha egyre idegesebb volt. Booth csöndben figyelt, és hagyta, hogy a lány mindent kiadjon magából.
- Csss... -szakította félbe egy idő után a férfi. -Erről nem tehetsz. Ahogy senki más sem. Fogadd el. Különben is! Itt vagyok, nem?! Nem értem miért akar mindenki rögtön eltemetni engem?! -háborodott fel Booth. Persze csak színészkedett.
Samantha arcán egy halvány mosoly jelent meg.
- Na így máris jobb. -mosolygott Booth is.
- Igen.
- Lenne egy kérésem. -kezdett bele a férfi. - Nem kérem, hogy mondj el mindent, csak néhány dolgot, ami azóta történt, hogy találkoztál Bonesszal.
- Nem tudom Booth ügynök...-gondolkodott el a lány. -Mit mondjak?
- Ami először eszedbe jut.
- Dr. Brennan jó ember. És egyáltalán nem olyan racionális, mint amilyennek mutatja magát. Tudja Booth ügynök, nem mondhatok semmit megígértem. De annyit mondhatok, hogy maga nem tett semmi rosszat. Történtek borzalmas dolgok, de maga nem tehet ezekről. És... -elgondolkodott egy pillanatra.  -Tudja, hogy dr. Brennannak maga milyen sokat jelent? És magának is... -itt abbahagyta a gondolatot.
- Köszönöm. -mosolygott Booth.
- Én köszönöm, hogy nem hibáztat. Maga tényleg olyan jó ember, mint ahogy mondják.
- Kik mondják, -érdeklődött Booth.
- Hát...mindenki. -mosolygott a lány, majd kiment a szobából.
Booth tehetetlenül visszahuppant az ágyba. Már jobban volt, de a szemhéjai mér elfáradtak. Álmos volt, és a sok gyógyszer nagyon legyengítette.
Lassan lehunyta a szemeit és álomba merült.

***

Odakinn a folyosón mindenki örömmel fogadta a hírt, hogy Booth jobban van. Samantha volt az első, aki a 3 nap után először beszélni tudott vele.
Brennan ugyanis egyre rosszabbul volt. A terhesség egyre jobban megviselte, egyre többet hányt.
Angela aggódva figyelte, ahogy Brennan állapota egyre romlik. Pontosan tudta, hogy milyen egy terhesség, hisz ő is végig csinálta ezt. És bár a végeredmény mindent megér, azért az a 9 hónap nagyon nehéz...

- Bren szívem jól vagy? -rohant oda barátnőjéhez.
- Most már igen Angie.  -mosolygott bátorítóan Brennan.
- Booth felébredt és jól van, de most megint alszik. Fel fog épülni. -mosolygott barátnőjére Angela.
- Köszönöm, hogy szóltál. -vetette hátra a haját brennan.
Legbelül újongott. A férfi él. És talán most már minden rendben lesz..
Megint.



Az emberek félnek attól, hogy elveszítenek valakit, akit szeretnek. Sokan ilyenkor begubóznak és elhatárolják magukat a külvilágtól. Sokan pesszimistán gondolkodnak, vagy épp racionálisan. És csupán nagyon kevesen képesek elhinni azt, hogy talán minden rendben lesz. De hiszik, hogy jobb lesz minden. Ezek az optimista emberek. Ám optimistának lenni mindig nagyon nehéz. De talán, egy-egy pillanatra, mindenki megengedheti magának, hogy bizakodjon. Ettől, még nem lesz optimista, de már hisz valamiben. ÉS ez sokaknál egy óriási lépés.